Ítéletidő

Tegnap óta az elemek fogságában vagyunk, áram se volt, net se, mostanra már út sincs, busz se jár, vége mindennek. Csak a süvítő, fákat derékba hajlító szél fújja odakinn vízszintesen a havat, időnként olyan erővel az ablakunknak, hogy az majd bejön üvegestől. Beszéljenek ezért ma leginkább képek.

Gyermeki lelkünket bontakoztattuk ki szombat délben, amikor építettünk egy hatalmas hóembert és egy várféleséget köré. Eredetileg Hannát akartuk szórakoztatni ezzel, de ő csak nézett ránk rendkívül sokatmondóan: "ti normálisak vagytok?". Az egyetlen, ami nagyon tetszett neki, az volt, hogy Balázs feltette a hóember tetejére. Meg amikor én jól meghóbombáztam Balázst :D. Utolsó képünk hosszú záridős művészkép az éjszakai thrillerszerű kilátásról.

A következő képsorozatunk igazi szociálpszichológiai gyöngyszem. Maci a utolsó dolgozaton, amit íratott a gyerekeivel, az utolsó bónuszpontért eme feladatot tűzte ki: rajzoljanak egy szép karácsonyfát. Alant láthatók minták a többnyire másodéves egyetemista hallgatók szofisztikált munkáiból. Kedves Beli öcsém, tőled, mint pszichológustanonctól, szeretnék részletes pszichoanalitikai elemzést. Továbbá kíváncsi lennék Bori, mint szociológus, és mindenki más, mint mindenki más véleményére is.

De, hideg van

Előszó

Nocsak, Maci is rájött, hogy a legjobb írások azok, amikben valaki mást szidunk, vagy a másikon kárörvendünk. Welcome on board!

Kecske

Talán már meséltük, hogy befizettünk két szállítmány zöldségre a Community Supported Agriculture című program keretében. Nos, nem is említve azon borzalmas kínokat, amíg ki kellett utazni értük a halálba és visszacipelni a buszon, vagy nem is buszon, mert Maci szokás szerint elhagyta a bérletét, hetek óta zöldséget kell enni. Ez némely herbivor beállítottságú polgártársnak talán nem hangzana rosszul, de milyen zöldségeket! Felit fel se ismertük. Azóta sem. Van egy óriási kukászsáknyi salátánk, meg tíz tonna cékla és zellergumó. Meg répa. Meg retek, meg tarlórépa, ami pont olyan, mint a retek, csak tarlórépa. Két szállítmányt már nagy nehezen megettünk, még Maci most próbálkozik végleg eltüntetni a maradék céklát a havi negyedik gigantikus adag céklalevesben. De hogy tragikus történetünket véletlenül se hepienddel fejezzük be, jövő héten jön a következő szállítmány. Ezért ma elkeseredésemben elhatároztam, hogy családnevünket Kecskére változtatom. Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer Kecske Balázs és Kecske Kata. Addig éltek, míg meg nem haltak. Céklatúladagolásban. Meeeee.

Leesett a hó az ágról, twist

Hát le. Vagy negyven centi kapásból, itt nem kispályázik az időjárás, mint otthon, hogy esik fél centi, az elolvad, aztán kettő, az már meg is marad egy napig... Ennek örömére tegnap ki sem dugtam az orrom, nehogy mégcsak hozzá is kelljen érnem, helyette kijavítottam három garnitúra dolgozatot. Van ám új kabátom, rendeltem az internetről. Voltak fenn jó kis mérettáblázatok, hogy le tudd magad mérni, hogy mekkora vagy, és jó méretű kabátot rendelj. Én lemértem magam, és akkora kabátot rendeltem. Igenám, de azt nem számítottam bele, hogy nyilván az összes amerikai nő kövér, de nem hajlandók ezt belátni, ezért akkor is S-es kabátot rendelnek, ha az ajtón is alig férnek be, aztán meg visszaküldik, mert a kabát széthasad a hátukon. Ezért a dörzsölt webáruház kissé megbuherálja a méreteket, úgyhogy az én kabátomba még ti is belefértek. Sebaj, megyek haza, ott van rövidárubót, oszt majd kissé magamra alakítom, mert amúgy jó meleg meg minden.

Hazááám, hazáááám, te mindeneeeem

Macival mindig olvassuk az Indexet, meg nézzük a parlamenti közvetítéseket. Ezek nekünk mindig nagy élmények, ezért szeretném veletek is röviden megosztani, hogy mit látunk mi a magyar politikából.

Az ülés központi problémái között hosszan szerepelt az, hogy (már bocsánat) seggel vagy pofával előre illik-e befelé menni a sorba a színházban.

Az ülés egyik legfontosabb pillanata, amikor a Jobbik(vagy melyik) átad egy szalaggal átkötött dísztáblát a Fidesznek, kézfogással, meghajlással, ünnepélyesen, a következő felirattal:

1§ A Fidesznek mindig igaza van.

2§ Ha nem, akkor automatikusan az 1§ lép érvénybe.

Szeretném először alapszintű pszichológiai-szociológiai tudásom alapján elemezni ezen megmozdulásokat:

ÓVODÁBAN VAGYUNK???

A következőkben pedig szeretném a problémát gazdasági-társadalmi oldalról megvizsgálni:

EZÉRT FIZETJÜK EZT A SOK MAJMOT???

A legjobban egy kabaré foglalta össze, hogy mi folyik itt Magyarországon: ez az ország olyan, mint egy ócska IFA, akinek ugyan ülnek a kormányánál, de nem az utat nézik, hanem a rádiót szerelik kifelé.

Utószó

Persze azért szép dolgok is vannak. De a szarkazmus jobban megy, mert itt állandóan mindenki mosolyog. Kivéve a kínaiakat. Azok csak üveges, üres tekintettel bámulnak.

Például találkoztunk még sok magyarral, akiknél a Hálaadást töltöttük, és nagyon kellemes volt. Érdekes, hogy minden gyerek egyforma jól beszél angolul meg magyarul, meg kicsit ijesztő is.

Kitaláltam, hogy nemzetközi környezetvédelmi tárgyalások dinamikájával fogok foglalkozni. Szereztem egy kazal cikket, meg könyveket is szerzek a jövő héten és bejelentkeztem mindenféle menő tanárokhoz, hogy kérjek tőlük anyagokat meg tanácsot.

Hóóó!

Tegnap nagyon jó nap volt, leesett ugyanis az első hó. Minden gyönyörűszép fehérbe borult, készítettem egy-két képet is.

Felkelés után rögtön kimentem egy kicsit nézelődni. Egy csomó gyerek már kint játszott, szánkózott, hógolyózott. Érdekes módon itt senkinek nincs rendes szánkója, a legtöbben egyszerű műanyagból készült lapokon csúsznak. Meg persze beindult a nagy hólapátolás is, mert mindenki szeretné kiszabadítani az autóját. Láttam apát és pöttöm fiát együtt tologatni a havat a kocsijuk körül, és egy picike lányt is egy háromszor akkora lapáttal, amint egy hatalmas hókupacot próbál arrébb tuszkolni.

A tó itt mellettünk is elkezdett befagyni. Januárra annyira befagy, hogy teherautók is rámehetnek. Sőt, egy bizonyos számú út csak decembertől februárig létezik, ugyanis a tavon keresztül halad egy sziget felé. Az egyik professzor mondta, hogy itt "icequake"-ek is előfordulnak néha. Először még egy amerikai diák sem tudta, hogy mit jelent ez a szó, aztán megtudtuk, hogy a nagy tavunk ha befagy, akkor a jég nagy térfogati tágulása után ha az valahol megreped és a lemezek hirtelen elmozdulnak, akkor az érezhető földrengést tud okozni. Persze nem nagyon erőteljeset, de az említett professzor két éve érezte ezt az irodájában.

Még írok egy kicsit az érdekes zöldségeinkről. Mókus talán majd ír annak a történetéről, hogy miért eszünk egy hónapja zöldséget zöldséggel. A lényeg, hogy kaptunk néhány nagy láda zöldséget, és aminek a feléről azt sem tudtuk, hogy micsoda. Ez r

észben persze a mi tapasztalatlanságunk, de voltak olyan példány

ok is, amikkel tényleg nemigen találkozik az ember otthon. Az egyik kedvencem a csíkos cékla. Kívül ugyanúgy néz ki, mint a szokásos cékla, csak egy kicsit pirosasabb, belül viszont nem a szokásos bordóslila, hanem piros-fehér csíkos. Az íze kb. ugyanolyan, mint a rendes cékláé, előnye, hogy dekoratív és nem fog, hátránya, hogy nincs benne annyi színanyag, tehát egy leves belőle kevésbé poén, főleg, hogy még is csíkok is elhalványulnak benne. Angolban

leginkább chioggia beet-ként emlegetik.

A másik kedvencem a lila krumpli. A héja feketés, belül pedig lila, angolban leginkább csak purple potato-nak nevezik. Az íze szerintem nem különbözik jelentősen a szokásos krumpliétől, viszont a szín minden díjat visz.

Jó lesz már, ha végre vége lesz ennek a szemeszternek. Kicsit sok órát vettem fel, pontosabban az volt eléggé megterhelő, hogy a négy órámból háromra hetente kellett házi feladatot beadni. A negyedik nem igényelt sok időt, de az egyáltalán nem érdekelt, mint utólag kiderült. A következő félévben két matekórát tervezek felvenni, amiből remélhetőleg csak az egyik lesz házi feladatos. Lesz egy olvasókurzusom, ami annyit jelent, hogy olvasok egy könyvet, néha találkozom egy tanárral, ha van kérdésem, de egyébként teljesen kötetlen, amit én szeretek. És még kredit is jár érte. És ezen kívül franciát akarok tanulni. Heti négyszer 50 perc lesz, ami szerintem elég intenzív lesz, de megpróbálom tartani a tempót. Azt találtam ugyanis ki, hogy ha nem is megyünk rögtön haza Magyarországra miután befejeztük itt az iskolát, jó lenne legalább visszamenni Európába. Franciaországban nagyon jó a matematika, és valószínűleg Katának is lennének jó lehetőségei. Azt hiszem, jobban szerettem Franciaországban lenni, mint itt Amerikában, bár ezt így nehéz megítélni, csak 2 hetet töltöttem ott. Ahhoz mindenesetre nem fér kétség, hogy a franciáknál mennyei étkek vannak. Fantasztikus kolbászok, sajtok, borok, halak, mindenféle tengeri kütyü... Itt ami van és jó, az mind drága import, egyébként meg maradnak a fagyasztott készételek, pizzák, szendvicsek, burritok... Na jó, egy évben egyszer, hálaadáskor, kitesznek magukért az amerikaiak és csinálnak egy igazán jó töltött pulykát. (Mondjuk a család, akinél hálaadáskor vacsoráztunk, magyar volt, szóval nem tudom...)

És Franciaországban egyszer biztos el tudnék csípni egy Yann Tiersen koncertet... Végre egyszer Magyarországra jött (három napja), én meg pont most nem vagyok otthon.

Nincs hideg

No, én is írok valamit. Ma reggel öt órakor arra ébredünk, hogy alattunk az indiaik zuhanyoznak. Engem annyira nem húzott fel a dolog, talán fel sem ébredtem teljesen, de Mókus lement, megnézte, honnan jönnek a hangok, és jól kiosztotta az indiaiakat. Így aztán amikor indultam az iskolába biciklivel, már tudott nekem véleményt mondani arról, hogy milyen az idő. Azt mondja, egész meleg van, biztos nincs fagypont alatt. Jó, hát, mondom, akkor nem veszek fel semmi különöset.

Ezután az első élményem az volt, hogy nem tudtam kinyitni a biciklizárat, mert befagyott. Aztán 10 perc ráncigálás, erőltetés meg lehelgetés után csak kinyílt, úgyhogy elindultam. Bár az ülés jeges volt, és a fék és a váltó is befagyott. Más gond nem volt. De mire leértem a hegyről, legalább a fék elkezdett működni, aztán kicsit később a váltó is.

Hazajövet még nehezebben ment a lakat kinyitása, és a szél is feltámadt hogy az arcomba küldjön minél több szállingózó hópelyhet. Később otthon megnéztem, milyen időt mondanak, és azt mondta "feels like -8" (Celsius). Szóval nem volt hideg.

De amúgy még nem rossz a helyzet, nappalonként 0 fok körül van a hőmérséklet, éjszaka -8 fele. Még mindig nem kellett felvennem a nagykabátomat.

Vámpírok, zombik, boszorkányok és örömlányok

Halloween 1

Október utolsó hétvégéjén megbolondul az egész Egybesült Állatok. Mi is megbolondultunk hát, mert aki kilóg, az nem menő. Vagy lóláb. Péntek este Balázs elment Dr. Scary's Szellemjárta Házába, ahol 12 dollárért egész este rémisztgették. Én eközben azzal készítettem ki a saját idegeimet, hogy kijavítottam egyhuzamban 13 tízoldalas dolgozatot. Ilyenkor egyébként hullajól kidekorálják a házaikat az amcsik, mindenütt dermesztő vigyorú kivájt töklámpások sorakoznak a lépcsőkön, meg boszorkánymacskák, madárijesztőbábok a kertekben, meg zombirajzok az ablakokon. Pénteken még növényrendszertan órán is Halloween-hangulat volt, a tanár húsevő, dögszagú meg parazita növényekről beszélt végig.

Szombaton reggel kitaláltuk, hogy elmegyünk este Taráékkal, a TA-társammal a naaagy központi buliba, a Freakfestre, ami Madison legnagyobb és legmenőbb utcáján van, a State Streeten. Ekkor persze már kissé késő volt jelmezt szerezni, szóval annak öltöztünk, aminek az én szekrényemből a legjobban lehetett öltözni: cigánynak. Ez nekem kicsit könnyebb volt, Balázs leginkább úgy sikerült, mint egy hawaii és egy hippi hibridje, de a cél úgyis az volt, hogy idiótán nézzünk ki, és ez sikerült. Természetesen, jó magyar módjára eszünk ágában se volt fizetni a jegyért, ezért odamentünk kapunyitás előtt, és belógtunk. Kajáltunk egyet valami mexikói helyen, aztán ott volt mindenféle játék, két csapat vetélkedett, azok, akik valamilyen hősnek öltöztek, meg akik gonosztevőnek. Zenés Reggeli Kvízünk első kérdése: Mi vajon melyik csapatba osztottuk magunkat? Miután kijátszottuk magunkat, kimentünk az utcai buliba. Hát ott minden volt. MINDEN. Kaptunk egy-egy bingó-táblázatot mindenféle jelmezekkel, amiket ki kellett ikszelni, ha láttál olyat. Macival kapásból kétségbeestünk, mikor megláttuk a sajátunkat, mert biztosak voltunk benne, hogy ilyesminek nem öltöznek az emberek. De. Akkor lássuk, mi mindennek öltöznek.

Az első kategória a megszokott, rémisztő pofáké: boszorkányok, vámpírok, zombik, yetik, gorillák, vérfarkasok.
A második kategóriába esnek a hősök: tininindzsateknőcök, Superman, Macskanő, Songoku (Maci legnagyobb örömére), Wonderwoman etc.
Vannak aztán mindenféle szakmák: tűzoltó, autószerelő, bokszoló, autóversenyző, kalóz (ha ez szakma), sportbíró, titkosügynök, rendőr, börtöntöltelék (ez se biztos, hogy szakma).
Voltak aztán mindenféle állatok, elefánt, maci, macska, meg egy csomó, akiről nem lehetett megállapítani, hogy pontosan milyen állat akar ő lenni.
A leányok között óriási aránnyal győztek a "pajkos" jelmezek: pajkos takarítónő, pajkos rendőr, pajkos utcanéni, de annak ellenére, hogy kábé két fok volt, mindenük kilógott ám. Igen, ez volt Maci nagy napja. Az év hátralévő részében unalomra van kárhoztatva.
És vannak az egyéb kategóriások, az emberek, akik sajtnak, színeknek, sültkrumplinak, kazánnak, sörösdoboznak, hotdognak, banánnak, szőlőnek, papírdoboznak és egyebeknek öltöznek. Személyes kedvencem egy szennyeskosárnak öltözött féleszű volt.
Szerencsére mindenki felismerte, hogy mi mik vagyunk, és nagyon tetszett nekik. Persze, az amcsik annyit tudnak a cigányokról, hogy ők ilyen szinte mesebeli népek, akik vándorolnak, és szabadok, és jósolnak, és ennyi. És mi is pont ilyennek öltöztünk, mert a susogós nadrágos, makkos cipős, Adiads vagy Niek felsőjű, fülkarikás jelmezben lehet, hogy nem ismertek volna fel minket. A kínainak egyébként nem öltöztek be, csak sétáltak a fényképezőgépeikkel, és úgy fényképeztek le minket rendszeresen, mintha fel se fognák, hogy mi nem kiállítás vagyunk, vagy szobrok, ha emberi lények. Betolja az arcodba a gépét, beállítgatja, rádvakuzik, hozzád se szól, csak továbbmegy.Elképesztő.
Éjfél körül már hatalmas tömeg volt, és berúgtak annyira az emberek, hogy már boldog-boldogtalan egymást ölelgette, úgyhogy kiverekedtük magunkat. Persze, mint kiderült, épp aznap változtatták meg a busz útvonalát, szóval eltartott vagy egy óráig, mire hazakerültünk, közben jól lefagytunk és hallgathattunk egy bácsit arról papolni, hogy milyen ócska és idióta a mi generációnk. Köszönjük.

Halloween 2

Miután a felnőttek szombaton szétitták és szétbulizták magukat, vasárnap jönnek a gyerekek. Nekem nagyon tetszik ez az egész trick-or-treat, úgyhogy mi kiakasztottuk az ajtónkra a tökös jelet, amiről tudják a gyerekek, hogy itt lehet kopogtatni, és vettünk rengeteg kis csokit meg cukorkát. Hát jöttek. Amikor az első kopogásra ajtót nyitottam, kapásból betódult tizennégy kínai gyerek, és közben egy vaku villant az arcomba. Azt se tudtam, hol vagyok, de a gyerekek már markolták a csokit. Ez eddig oké is volt. De miután felmarkolták a csokit, elkezdtek dobozkákat rázni az arcom előtt, hogy adakozzak. Mi van? Nem csokiról szól ez az ünnep? Mivel pénzzel abszolút nem készültem, csak bénán vigyorogtam, mire végre megértették, hogy itt nincs zsé, és elhúztak. Ezek után elkezdtem gondolkodni több dologról is: az egyik, hogy milyen dolog a másik lakásába meglepetésszerűen befényképezni (a gyerekekkel volt két felnőtt, azok fotóztak). Azon a fotón ugyanis gyönyörűen látszik mindkét laptopunk. Így mérik fel, hogy hová érdemes betörni? Zseniális húzás lenne, egyébként. Mondjuk ezen kívül semmi értékünk nincs, szóval annyira nem érdemes vállalni a kockázatot. A másik az, hogy milyen undorító és mocskos dolog a gyerekekkel adományokat gyűjtetni Halloweenkor. Az ember készül, aranyos akar lenni, csokit vesz a gyerekeknek, de elveszik a te örömödet is azzal, hogy még pénzt is kérnek, és az odanyújtott kezedet gerincestől tőből akarják kitépni, meg a gyerekét is, mert savanyú képpel távozik, mivel nem adsz neki pénzt. Elhatároztam, hogy nem adom fel, és megvárom a többi gyereket is, hátha csak ezekkel a gyerekekkel gyűjtettek pénzt a szüleik. Hát jöttek a többiek is. Még két kört bírtam ki. Amikor a harmadikban is megrázták az arcom előtt a pénzesdobozt, akkor leszedtem a tököt az ajtóról, és bezártam. Az érdekes egyébként az volt, hogy a gyerekek

mindig többen jöttek, de mindig csak a kínaiak kezében volt pénzesdoboz. No comment.

Szerencsére átjöttek Mariannék Hannával, úgyhogy volt gyerek, akivel lehetett játszani, örült a csokiknak és még adományt se gyűjtött. Ellenben rendkívül élvezte, hogy szét lehet szórni mind a kétszázharminc kis édességet az egész szobában, aztán lehet őket csoportosítani, meg várat építeni belőlük :). A nagyok meg közben muffint dekoráltak, meg bablevest főztek, meg házipálinkáztak.

Hát így múlt el az első Halloweenünk.

Borzalmas és hajmeresztő üdvözlettel,

Mókuscsontváz

Itt van az ősz, itt van újra

Macival péntek esténket azzal töltöttük, hogy elmentünk egy Taste of Nations című rendezvényre, ahol alsósoknak (értsd: undergraduate diákok) mutatkozott be egy rakás ország. Mivel nekünk minden műtárgyunk, amit fel tudtunk lelni a lakásban, két szál kokárda volt, ezért megpróbáltam kitalálni mindenféle érdekeset, amivel meg tudjuk fogni az embereket. Legalábbis a nagy kondér gulyáson kívül. tekintve, hogy a rendezők valamilyen általam idáig meg nem értett oknál fogva egy hatalmas brazil zászlót feszítettek ki az asztalunk felé (amit szégyenszemre először ukránnak véltem), ezért mindig azzal kellett kezdenünk a mondókánkat, hogy "nem, mi nem brazilok vagyunk" és csendben utánagondolnunk, hogy "vak vagy, idióta?". A fiatalok rendkívül élvezték, hogy újra és újra kimondathaják velünk, hogy megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért, illetve hogy ők próbálkozhatnak olyanokkal, mint "egészségedre" vagy "köszönöm". A kiállításunk fénypontja azonban a történelmünket bemutató plakát volt - ilyet se b... upsz, láttam még. Közszórakoztatásra lássuk hát, mi tetszett ennyire az amcsiknak. Az ő arcuk reakciósora (hiába, túl sok Lie to Me-t nézek) valahogy így nézett ki: érdeklődés - meglepődés - ámulat - részvét - kétségbeesés - hitetlenkedés - őszinte szórakozás.

Funniest history in the world

A világ legviccesebb történelme

895 - we conquered the Carpathian basin

895 - elfoglaltuk a Kárpát-medencét

From 895 to present:

895-től napjainkig: - we were defeated by the Romans

először legyőztek minket a rómaiak

- then by the Tatars

aztán a tatárok

- here came the Turkish

majd jöttek törökök

- followed by the Austrians

következtek az osztrákok

- then the Germans took over

majd a németek vették át az uralmat

- and the Russians

és az oroszok

- currently we are waiting for the next conqueror...

most pedig a következő hódítóra várunk...

In the meanwhile:

mindeközben: - we lost both world wars

elvesztettük mindkét világháborút

- and when there was nothing out there, we had multiple civilian wars

és mikor semmi nem történt odakint, polgárháborúztunk

- now that there is peace for a while, we are experiencing natural disasters daily - the last one even made the news in the US

most, hogy béke van, naponta sújtanak bennünket a természeti katasztrófák - a legutóbbi még az amerikai hírekbe is bekerült

Still wondering why we are sarcastic?

még mindig nem érted, miért vagyunk szarkasztikusak?

Ennyi. Reméljük, jól szórakoztak. Alant lelhetünk még néhány friss őszi fotót, melyek csodával

határos módon eddig nem vesztek el.

Van egy kis probléma ezzel aZamerikával

Előhang

Legelőszöris megkövetjük mélyen tisztelt közönségünket hosszas hallgatásunkért. Ha nem követtetnek meg, követet küldünk, követni fogjuk őket, és követ kötünk a megkövesedett övükre. Szánalmas, jelentéktelen és elenyészően pitiáner indokunk fenti barbár és lelketlen cselekedetre egyszerű: meghalni sincs időnk, nemhogy szórakoztató és színes esszék szivbemarkolóan ékesszóló frázisbugyraiba belebonyolódnunk. Az utóbbi hetek során kénytelenek

voltunk azt a megfigyelést tenni, hogy ebben az országban rövidebb a nap, mint huszonnégy óra, a tanórák ellenben

hosszabbak, mint mi ki van írva, kevesebb az oxigén a levegőben, az alvás kevésbé pihentető, a leckemennyiség gyorsabban halmozódik fel, mint a szemét a Csendes-óceánon, és mindenki más ráér moziba menni, sétálni, meccset nézni, kirándulni, mi meg csak ülünk a háromnegyedhomályos lakásunkban és eszeveszettül gépelünk, dolgozatot javítunk, beadandót írunk, vagy ha nem, akkor takarítunk, főzünk, mosunk, mosogatunk. A mókuskerék otthon legalább aranyos, de az amerikai verzióban valami végtelenül unalmas, buta és szürke állat szaladgál. Hetek óta azon gondolkodom, hogy miért nem születtem például verébnek. Azoknak nincs más dolguk, mint enni, aludni meg szaporodni, ami az elmúlt hetek tükrében rendkívül csábító programcsomagnak hangzik. Vagy baktériumnak, azt még le se lehet lőni. Mer' ez, hogy minden reggel ugyanolyan fáradtan kelünk fel, mint ahogy lefeküdtünk, ráadásul az utóbbi időben fúrásra-faragásra minden áldott reggel, nem állapot. A kérdés már csak az, hogy mit csinálunk rosszul? Mást se látok itt a lakótelepen, mint kínai anyukákat és apukákat sétálgatni a purdéikkal egész álló nap. Nekik miért nincs dolguk?

Vicces azért ez az ország

Itt tényleg minden arról szól, hogy te jól érezd magad, és hogy mindenből showműsort kell csinálni. Mikor Obama itt volt, az egész város felfordult fenekestől, ezrek álltak a sorban, mit ezrek, tízezrek! Tolongás és csalás nélkül.

Ordibálás és anyázás nélkül. Milyen emberek ezek? Emberek egyáltalán?

Elképzelem kis hazánkat, ahogy Budapest teljes lakossága fél napon keresztül sorba áll, hogy bejuthasson meghallgatni Orbán Viktor szónoklatát a Hősök terén, mindezt egyetlen rossz szó vagy oldalbataszajtás nélkül. Mi nem álltunk be a sorba, inkább leültünk a hegyre másik tízezer ember közé, és csak hallgattuk Obamát a hangszórón keresztül. Annyira meg vannak komponálva ezek a beszédek... és mindenki tudja, hogy mikor kell egyöntetűen, lelkesen, teli torokból kiáltani, hogy "Yes, we can!" és tapsolnak, és felállnak, és őrjöngenek, és kiviszik a nagymamákat meg a frissen született csecsemőket, és leterítik a kis pokrócot, hoznak rágcsálnivalót, és ez egy igazi délutáni családi program, ahol a gyerekeknek vesznek obamás pólót meg transzparenst meg lebegtethető zászlót. Hát én a felénél nem bírtam tovább, annyira árulónak éreztem magam, hogy én nem őrjöngök az élvezettől :), szóval elsunnyogtunk. Ennyi is elég volt a propagandából.

Azt viszont értem, hogy itt miért van ekkora kultúrája a meccsrejárásnak

Elmentünk Macival egy röplabdameccsre, részben, mert ingyen volt, részben, mert Maci ugráló, izzadó fiatal fruskákat akart látni rövidnadrágban. Az mondjuk parasztság, hogy táskát nem lehet bevinni, se kaját, vagy innivalót, de csomagmegőrző nincs. Aszongya a biztonsági őr: tegyem be a kocsimba. Haha, mondom, jó, vegyél nekem kocsit. Itt tényleg marslakónak tűnünk mások szemében, amiért nincs kocsink, és busszal jöttünk a meccsre. De a meccs szórakoztató, mert a zenekar folyamatosan indulókat játszik meg bohóckodik hozzá, a szünetekben pólókat osztanak meg mindenfélét bedobálnak a közönség közé, a rendes nagy meccseken meg tiszta vidámpark az egész város: mindenféle programok, ugráló, csúszda, lufi, vattacukor, vásár, minden van. Most különösen nagy az izgulás, mert megvertük a Ohio State-t, aki a listavezető volt, szóval most aztán húha, fogalmam sincs milyen jó lesz itt az élet. Go Badgers! Csak ennyit mondasz egy idevalósinak és egyből haverok vagytok.

Küldjetek kolbászt!

Kezdődik az a fázis is, amikor úgy érzed, bármit odaadnál egy szál kolbászért. Vagy egy tányér jó kis csülkös bablevesért. Itt semmi nem olyan, mint amilyennek lennie kéne, pedig már eljutottunk odáig, hogy kifizetjük szívesen, csak legyen jó. A gyümölcsök rettentő ízetlenek, tökmindegy, hogy narancsot veszel, körtét vagy barackot, az ízük ugyanolyan. A túró egyszerűen hányinger: kisujjkörömnyi fehér, gumiszerű darabkák úszkálnak átlátszó lében. Kenyér nincs. Maci egyre ügyesebb, nekem meg Janet megígérte, hogy megtanít sütőben kenyeret sütni, mert nála olyan finom kenyeret ettem, hogy a lasagne nem is érdekelt, csak kenyeret akartam enni magában; de ez még várat magára. Nem lehet sehol finom főtt kaját kapni, csak burgert, sültkrumplit, szendvicset, mirelit csirkekarikát etc. Fujj. De legalább feltaláltam egy jó kis sütit, ami valami félelmetesen eccerű, szóval a héten mindenhová vittem magammal egy dobozzal, és a diákjaim teljesen elájultak, hogy sütöttem nekik sütit. Be is falták az egészet. Süssetek ti is, gyors, finom, sokáig eláll és rengeteg lesz egyszerre:

Kata amerikai sütije

hozzávalók

230 g vaj

115 g cukor

2 tojássárgája

1 teáskanál vaníliakivonat (kihagyható)

250 g finomliszt

késhegynyi só

A vajat picit megmelegítjük, de épp csak annyira, hogy ne legyen kemény, nem folyósra, majd habosra keverjük a cukorral. Amikor géppel csináltam bármelyik folyamatot, nem lett olyan jó a süti, szóval az emberi kéznek van valami varázsa. Belekeverjük a tojássárgáját és a vaníliakivonatot. Szép lassan adagolva a lisztet meg a sót a keverékhez, tésztát gyúrunk belőle, míg már magától el nem válik az edény falától, ehhez lehet, hogy egy kis extra liszt fog kelleni. Ezután kábé 2 centi átmérőjű golyócskákat formázunk a tésztából, tepsire tesszük, és 8-10 percig sütjük 190-200 fokon. Nem kell megvárni, míg az egész megsül, akkor a legjobb, ha a belseje még egy kicsit lágy. A tetejére lehet tenni diót, csokidarabkát, akármit. Legutóbb kipróbáltam a fahéjas verziót is, vagyis a tésztába még egy nagy adag fahéjat is beleborítunk, úgy is jó lesz.

A magyar, az indiai meg az amerikaiak

Szédületesen bedurvultam tárgyalásórán. A tanárnőci kitalálta, hogy a legnagyobb profitot elérő csoportok bonbont kapnak, de nem ám akármilyet, hanem minőségit, svájci csokit. Hát, ha eddig nem voltam lelkes, akkor most az

lettem, és a legutóbbi igen kemény, háromórás masszív tárgyaláson úgy elvertünk mindenkit, hogy csak úgy füstölt. Ami a legviccesebb volt, hogy mikor órán elemeztük az egészet, mindenki rettentően meg volt lepődve, mert én is, meg az indiai csapattársam is egyike vagyunk a legcsendesebb diákoknak, ráadásul sikerült úgy ekkora profitot elérni, hogy a tárgyalópartnernek is tisztességes eredménye lett, plusz még jól is érezték magukat - hát megköszönte nekem az egyik, hogy milyen jó ötlet volt, hogy különböző ajánlatcsomagokat állítottunk nekik össze. Állat. Szóval teljesen megnyugodtam, hogy nem kell ahhoz agresszív, rámenős cápának lenni ahhoz, hogy te legyél a legjobb tárgyaló az osztályban, és lerabold az ellenfelet, teljesen jó a kooperatív, nyitott, barátságos, nőies megközelítés. És persze, hogy sütöttem nekik sütit. Tanulság: ígérj csokit, akkor a magyar mindenre képes, az amerikaiak szívnak, az indiai meg röhög a markába.

Utóhang

A képek magukért beszélnek. Sajnos csak ezek, mivel Maci fantasztikus fényképezője eltüntette az összes többi művészfotómat, amiket az őszről csináltam, mintegy nettó háromórányi munkával. Minden amatőr fotós vágyálma a következő feliratot látni: "File corrupted - 0 Mb". Igeeeen! Így csak el tudom mesélni, milyen hihetetlen színek voltak, élénkek, sárgák, pirosak, zöldek, de mivel most már lehullottak a levelek, ezért nem tudom őket újracsinálni. Béke.

Hirtelen jött hírnevünk

Nem is tudjátok, hirtelen milyen híres lett Magyarország. Megkérdeztem a diákjaimat, tanulnak-e valamit hazánkról középiskolában, de nem nagyon tudtak semmit. Csak úgy nagyvonalakban tanulnak valamit Európáról, de szerintem már azt is elfelejtették.

A napokban viszont már nem egy ember szólított le, hogy látta a képeket a vörösiszaptengerünkről, és érdeklődött, hogy tudok-e valami újdonságot. Olvastam, hogy Ausztriából még néhány repülőgép is beszökött, hogy lássák a szép tájat. Lehet, hogy a maradék három vörösiszap-tározót is ki kéne borítani, és olyan hírneve lenne Magyarországnak, és úgy beindulna a turizmus, hogy rögtön kilábalnánk a gazdasági válságból. A cégvezetőket pedig nem felelősségre kellene vonni, hanem ki kellene tüntetni. Hogy erre miért nem gondol senki?

Most, hogy végre letepedtünk, berendeztük a lakásunkat és végre elkezdtünk a pakoláson és a vásárláson kívül mással is foglalkozni, Obama úgy döntött, hogy eljön, és meglátogat minket.

Bizony, idelátogat jövő hét kedden, már az egész város be van zsongva. Mókusnak a diákjai még azt is kikönyörögték, hogy elmaradjon az órájuk, amikor itt lesz Barack. Truman óta nem járt itt hivatalban lévő amerikai elnök, úgyhogy nagy nap lesz ez.

Ja igen, majdnem elfeljtettem: néhány hete láttunk egy Obama ellen tüntető standot azzal a felirattal, hogy "Impeach Obama!"...

Arról, hogy Mókus és Maci átváltoznak

Sok minden történik mostanában, de mire hazaérek, leginkább semmi energiám sincs írni. A hétvégémet is arra használom, hogy a heti lemaradásomat meg leckémet pótoljam. Beindultak az órák, a tanítás, csupa-csupa uncsi dolog. Vagy mégsem?

Ha más nem, Balázsról mindig tudok vicces dolgokat írni. Balázs mostanában megszállottan, vadul főz. És időnként, őszintén szólva többször igen, mint nem, egész jókat. Én meg megszállottan, vadul sütök. Természetesen minden alkalommal jókat :D. Mivel itt kicsit más hozzávalók vannak, ezért amerikai recepteket sütök. Balázs meg inkább addig vadászik, amíg össze nem szed mindent a francia műremekeihez. A hétvégék fele mindig azzal megy el, hogy egész következő hétre bevásárolunk (két bicikli, nagy táskák, négy szatyor a kormányokon, uccu-neki hegynek felfele), aztán egész következő hétre megfőzünk. Balázs a flancos francia étkeit, én a háromféle sütimet, meg valami normális kaját, mint káposztás tészta. Aztán takarítok. Mert valami történt. A fejemmel. Meg Balázséval is. Mert eddig ugye mi volt: én főztem, meg bevásároltam, Balázs meg kitakarította a konyhát és mosogatott. Én mindig is tojtam a konyhára. De most, hogy szép és normális konyhánk van, RETTENTŐEN idegesít, amikor retek van benne. És Balázs? Balázs csak felkel vacsora után és leül gépezni. Úgyhogy én pakolok és mosogatok, mert a mosogató is kényelmes, nem kell meggebedni, hogy leérj az aljáig. Úgyhogy mondhatnám, szerepet cseréltünk valamelyest. Ami engem némileg megriaszt, mert nem lehet, hogy akkor most elkezdtem felnőni? Hogy a mosogatókényszer az öregedés biztos jele? Ezért mostanában úgy zselézem a hajam, mint a tinédzserek. Éljen a mentális represszió :).

Ezennel bemutatom nektek Anyát. Anya a madisoni Thu. Thu a beloitos barátném volt, új Olvasóink kedvéért. A különbség csak az, hogy Thu vietnámi, Anya meg koreai. A barátságunk úgy kezdődött, hogy elmeséltem neki, mit jelent a neve a nyelvünkön, amin ő jót nevetett. De ő egyébként An-jának ejti. Aranyos, főzött nekünk koreai csirkét moszatos körettel. Anya arra tette fel az életét, hogy megmentse a néhány szerencsétlen maradék szál tigrist, akik szerteszét kószálnak Ázsiában. Együtt járunk zumbázni, ami rettentő amerikai, és rettentő vicces. A Zumba félig latin tánc, félig aerobic. Képzeljetek el egy óóóriási termet, amiben legalább nyolcvan lány ugrál latin zenére, egy vezetőt utánozva, aki félpercenként ilyeneket mond, hogy "hú, de királyok vagytok, csajooook!", meg "kezeket a magasbaaaa". Otthon ez tiszta ciki lenne, ilyet tartani is, meg csinálni is, itt viszont láthatóan senkit nem zavar vagy feszélyez a dolog. És őszintén, könnyebb jó kis latin zenére végigugrálni az egy órát, mint ugyanennyit mondjuk aktívan gyúrni odalenn. Mert nem arra figyelsz, hogy tornázol. Meg tollasozunk is, hetente egyszer, szóval egyre inkább feladom azt az alapelvemet, hogy Sorozatnézés, fél egészség, a másik fele meg sok csoki és süti.

Ma teljesen lenyűgöztem a diákjaimat. Vagy lenyűgzöttem? Azzal kezdtem az órát, hogy elsoroltam mindenkinek a nevét, és ettől teljesen elájultak. És meg is volt az első faláttörés ezzel. Jópofák, semmi gond nem lesz velük. Aztán olyat játszottam velük, hogy mondok három állítást, kettő igaz, egy hamis, és ki kell találni melyik nem igaz. Például:

Egy matematikushoz mentem feleségül.

Most vágattam le a méteres hajamat.

Az anyanyelvem orosz.

Szerintetek mire tippeltek, mi a hamis?

Ma ennyi. Tessék kommentelni. Macival csüggedünk, mert nincs visszhang. Csak a bolondok kiáltják egyedül a világba fájdalmukat, a magukat épeszűnek tartók szeretik tudni, hogy az Üzenet eljut a Közönségnek. Lelkesítsetek, és akkor újra írok :)!

UI: az ajtóról, amin "betörtem", kiderült, hogy nincsen hozzá semmiféle riasztó (vagy akárcsak elektronika) csatlakoztatva, szóval senkinek semmilyen ötlete sincs, hogy milyen riasztót sikerült beindítanom...

Hogyan esznek a kínaiak...

Biztosan sok egyéb dologról lehetne élvezetes beszámolót írni, de már nem bírom magamban tartani ezeket az intenzív élményeket.

Már amikor Budapesten volt egy-egy nemzetközi rendezvény (matekverseny vagy fizikus konferencia), akkor is feltűnt, hogy bizonyos külföldi népeknek gondjaik vannak a kulturált evéssel. Különösen az ameriakiak tűntek fel akkor: egyrészt az egész michigani csapat csámcsogva evett, és mindent szétdobált az asztalon, másrészt pedig a legtöbb amerikai nem tud késsel-villával enni. Ezutóbbinak van valami logikus magyarázata, amire nem emlékszem pontosan. Annyit tudok, hogy a villát kicsit később kezdték el használni Amerikában, mint a kanalat és a kést, és hogy eredetileg az amerikaiak minden evőeszközt csak a jobb kezükkel használtak.

De most rájöttem, hogy a kínaiakat ilyen téren sem lehet überelni. Van valami szögletes fejű kínai professzor, aki a matek épület társalgójában szokott enni, és ezt már jó messziről észre lehet venni. Annyira fejlett a technikája, hogy az egyszerre evés és beszélés sem esik nehezére.

De az eddigi legjobb az egyik első éves kínai diák volt. Láthatóan igen sietett, gyorsan megmelegítette a rizses kajáját a mikróban, majd leült az egyik asztalhoz a pálcikáival. Az éthordó fölé hajolt, úgy, hogy az orra már-már hozzáért az ételhez, és eszeveszett sebességgel elkezdte lapátolni (és szürcsölni) a szájába a rizst, mint aki elhatározta, hogy két perc alatt magába tömi az egész adagot, két lapátolássorozat között úgy csámcsogva, nyammogva, mint egy csapat éhes hattyú, amikor az ember közéjük hajít egy vödörnyi száraz kenyeret.

Valamit kéne ez ellen tenni, csak nem tudom, mit. A kínai professzorhoz mégsem mehetek oda megmondani, hogy figyelj, csukd már be a szádat...

Arról, hogy hogyan törtem be a saját irodámba

Szombaton Macival leruccantunk Beloitba meglátogatni a régi barátaimat. A busz indulása előtt még volt háromnegyed óránk, ezért gondoltam, megmutatom neki az új irodámat, amit előző nap kaptam a főnöktől. A főnök egy régimódi, szakállas, joviális öregúr, valami elég nagy fej a Nelson Institute-ban, ahova a környészek tartoznak. Kaptam kulcsot meg minden, és megnyugtattak, hogy bármikor itt lehetek, éjjel-nappal, zárás után is. Ezért teljes nyugalommal belecsúsztattam a kulcsom a szép, hatalmas, vöröstéglás Science Hall kapujába. És elfordítottam. És ekkor felordított. Mármint a riasztó. Ezen annyira meglepődtem, hogy hirtelen eszem ágában se volt továbbmenni, inkább visszazártam és kétségbeestem. Hogy én most akaratomon kívül betörtem egy hivatalos épületbe, és most majd kijön a rendőrség, és biztosan ott vagyok a kamerafelvételen, és feljelentenek, berúgják az ajtómat, bilincsbe vernek, elítélnek, aztán kicsapnak, majd deportálnak, kivallatnak, végül halálra kínoznak valami titkos CIA-bázison. De mivel szakavatott és tapasztalt krimisorozatnézőként tudom, hogy ha még el is menekülsz a rendőrség elől, akkor még nagyobb bajba kerülsz, esetleg a feljelentés és az elítélés nélkül kínoznak halálra, ezért megadóan leültem a szép, hatalmas, vöröstéglás épület lépcsőjére, és fejemet a kezembe temetve vártam az elkerülhetetlent. Még a könnyem is kicsordult. Macié is. De neki a röhögéstől. Hogy hogy frászolhatok ennyire, hiszen nem csináltam semmi rosszat, ráadásul van jogosultságom bemenni az épületbe, van igazolványom meg kulcsom is. A következő fél órát azzal töltöttük, hogy alkudoztunk, hogy mikor hagyjuk el a tetthelyet. Én ragaszkodtam hozzá, hogy legalább fél órát várjunk a rendőrségre, mert ha annyi idő alatt nem ér ki a kommandó, akkor meg is érdemlik, hiszen melyik hülye bűnöző vár fél órát a riasztó megszólalása után rajtam kívül. Maci nagyjából a felére lealkudta az időt, de végülis én nyertem, mert mikor felszálltunk a buszra, annak az ablakából pont a Science Hall-ra láttunk, így tulajdonképpen háromnegyed órát adtunk a rendőrségnek. Nem jöttek. Ezek után elmenekültünk Beloitba, és eltöltöttünk ott egy kellemes napot a régi barátnőimmel. Visszafelé pedig még mindig nem várt bennünket szögesdrót, helikopter, SWAT-osztag és drogkereső kutya, szóval nem tudom, mi van itt a biztonsággal. Egy szendvicset nem hozhatok be az országba, mert az nemzetbiztonsági kockázat, de egy középületbe betörhetek fényes nappal a városközpontban?

Később eszembe jutott, hogy talán úgy működött a rendszer, hogy amikor hétvégén bemész, és kinyitod az ajtót, megszólal a cucc, és addig sivít, míg belülről vissza nem zárod, hogy nehogy véletlenül nyitva hagyd. Ami egy teljesen logikus és eszes rendszer. De az ilyen kis szűz betörőket hatékonyan elriasztja.

Mai második szösszenetünk a legújabb rémálmaimról szól. Régi hűséges olvasóim talán még emlékeznek, hogy beloitos pályafutásom során is beszámoltam hasonló jelenségekről, talán megközelítőleg ugyanennyi érkezés után eltelt idővel. Mivel a kísérleti körülményeket meglehetősen jól reprodukáltam, ezért a jelenség ismét fellépett, kisebb változásokkal. Jelenleg nem azt álmodom, hogy keresem a családomat, és ordítva zokogok, hanem azt, hogy azt ordítom zokogva, hogy NEM AKAROK ELMENNI! És körülöttem mindenki vigasztal, meglapogat, ígér nekem minden szépet s jót, de én csak zokogok, görcsösen, kétségbeesetten, és nem akarok elmenni. Ezek az álmok egyébként annyira élénkek és erőteljesek, hogy ébredéskor meg vagyok győződve arról, hogy otthon vagyok, és ott van a torkomban a görcs, és kapásból elkezdek sírni. Ezért ezt a reggelt Maci az én vigasztalásommal töltötte.

Nem fejeztethettet be eme mese kedvetlen fejezettel, nevetve s versemmel eltelve kell elengednem Benneteket. Szellememnek reggel kellemetlen perceket jelentett egy nevezetes szervezet, melynek egyetlen szent, nemes cselekedete: eme helyen ember nehezen megszerzett keresetet gyerekekre egyben el ne verhessen, helyette szeretett fejeszsebek telhessenek meg vele. Egy teremben rengeteg eszes gyerek helyezkedett el, lelkesen csevegve. Egyszerre elcsendesedtek; rettenetes sejtelem fekete fellege rebbent be (ezennel eszperente nyelvezetem berekesztem) : akkora vastag kitöltenivaló pakkot kaptunk, hogy agyon lehetett volna csapni vele valakit. Ezek elmebetegek! Még azt is megszámoltatták velünk, hogy eddig összesen hány napot töltöttünk az aMerikai Egybesült Állatokban! Rettenetes. Keservesen szenvedtem, nem leltem, megkeveredtem, gerjedelmem perzselt engem. Meg ilyenek, hogy a családi állapotom nekem az amerikai adózási rendszer szerint továbbra is egyedülálló, mert őket nem érdekli, hogy te házas vagy, aki külföldi munkavállaló, az csak az egyedülállót ikszelheti be. Órákig töltögettünk, aztán feljebb mentünk néhány emelettel, ott is töltögettünk, kétszer lefénymásoltak mindent, háromszor szólítottak, négyszer kikérdeztek, ötször aláírattak... Mindezt azért, hogy négy hét múlva kapjak egy kis vacak papírkártyát, amin rajta lesz a nevem, meg egy szám, és akkor végre én is ember leszek ebben az országban. Mert amíg nincs neked ilyen, addig nem vagy ember, nem lehet hitelkártyád, nem tudod fizetni a számláidat, nem dolgozhatsz, lényegében csak otthon ülhetsz. Mi ennek a történetnek a tanulsága? Hiszen ezt már Tandori is megmondta: "Most, amikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy." /A damaszkuszi úton/

Szeretetem legyen veletek,

kedves verespendelyes beste, mely berkekben recsegve eszeget

Arról, hogy hogyan kristályosodik ki magyarságunk itt aMerikában

Ezen a héten végig, állandóan, megállás nélkül, folyton, éjjel-nappal tréning volt. Az ember azt gondolná, hogy a tanítás nem is olyan bonyolult dolog, mert csak szépen felkészülsz az órádra, bemécc, oszt megtartod. Aztán meg kijavítod a kis idióták förmedvényes dolgozatait. Hát igen, nálunk ez valahogy így is néz ki. De nem itt, a politikai korrektség, az abszolút tolerancia, és a végtelen lehetőségek földjén! Ezért mi megvizsgáltuk az óratartás minden lehetséges aszpektusát felülről, alulról, oldalról, belülről, kívülről, majd ugyanezt visszafelé; mit tegyünk, ha a diák káromkodik az óránkon, mit tegyünk, ha a diák csal a dogán, hogyan gyűjtsünk bizonyítékot (LOL), mit tegyünk, hogy nehogy egy pillanatra is kisebbnek, kövérebbnek, butábbnak, lilábbnak, szögletesebbnek érezzék magukat, mint bárki más az osztályban; mit tegyünk, ha túl sokat pofázik, mit, ha túl keveset, blablabla. És természetesen a tréningek során legalább minden félórában biztosítottak minket arról, hogy ők MENNYIRE hálásak, hogy mi elvállaltuk ezt a nemes, nehéz, és nagyszerű feladatot, és mi mindannyian MENNYIRE fontosak vagyunk a diákok életében, és MENNYIRE nagyszerű lehetőség ez nekünk, hogy taníthatunk. Ugye, milyen jól hangzik? Először az ember kihúzza magát a padban. Amikor másodszor hangzik ez el, akkor elnézően mosolyog. Harmadszorra kissé összehúzza a szemöldökét: na elég lesz már, gyerekek. Ötvenhatodszorra pedig diszkréten belerókázik a szomszédja ölébe, mert ennyi nyálas dicséretözönt normális balkáni ember gyomra nem bír ki hosszú távon. Az előadások végén pedig mindig van értékelés, vagyis kapsz hat oldalnyi kérdést: hasznos volt-e ez a tréning? Mi volt a leghasznosabb? Mi volt legkevésbé hasznos? Mit javasolnál a következőre? Értékeld egy tizes skálán az előadó fenekét! satöbbi satöbbi satöbbi. Alapvetően megintcsak jó ötlet az értékelés, meg a feedback, hogy divatos szóval éljek, de az amcsik hullára túllihegik ezt. Néha úgy érzem, ha az ember már bocsánat, de szellent egyet, arra is rögtön harminc ember ugrik feedbackelni. És akkor, mint kiderült, roppantul tepernünk kell, hogy megfeleljünk a diákoknak, mert félév végén lesz értékelés, és amit a kis nyomik beírnak, az alapján kapok vagy nem kapok én legközelebb állást. Persze, képzelem, hogy akinek vacak jegyet adok, az nemigen fog ódákat zengeni rólam. Szívás.

Node, ez egyéni szoc probléma. Beszéljünk másról. Képzeljétek, a nők befolyása világrengető. Vagy csak az enyém? Az egyik tréning előtt volt enni- és innivaló (ezen a ponton meg kell említenem, hogy aMerikában NINCS SEMMILYEN esemény enni- és innivaló nélkül, mert anélkül el se jönnek az emberek), és bizony volt tea. Teatasakok. Sokféle. Ettől én szívszélhűdést kaptam, mert tudtam, hogy egynél, legfeljebb kettőnél többet nem tudok meginni, vagyis nem tudom megszerezni az összeset. Ami, ugye, egy mániákus gyűjtőnél akár komoly idegrendszeri- és keringési problémákat is okozhat. De olyat meg már csak nem csinál az ember, hogy odamegy és kivesz nyolc teatasakot! Az ember nem is. De Maci igen :). Pontosabban Maci, Mókus kedvéért. De láttátok volna azt a profi lenyúlást, lassú, laza léptekkel odasétál, fapofával, tán még fütyörészik is hozzá, és minden ideges mozdulat nélkül kibányász a kosárból nyolc tasakot, akkurátusan ellenőrizve, hogy minden típusból került-e a kezébe, majd a zsebébe csúsztatja. De a legjobb az volt Maci élvezte az illegalitás illúzióját (oh, micsoda alliteráció, figyelitek?), és fülig érő vigyorral mutatta be büszkén a zsákmányt Mókusnak. Olyan bibliainak érzem ezt a történetet. Egyedül a kígyó hiányzik. És persze a kiűzetés.

A nap további részében nagyon boldog voltam a nyolc új teatasakommal. Persze, mielőtt rámkülditek a rendőrséget, nem volt ebben semmi illegális, hiszen ingyen volt a kaja-pia, csak hát mi ugye úgy vagyunk kondicionálva, hogy nem veszünk többet, mint ami jár. De itt tulajdonképpen a kutyát se érdekli, hogy miből mennyit veszel. Ezért el is határoztuk, hogy legközelebb a kávégépet hozzuk el. Aztán tegnap is szereztünk egy liter ingyen kólát. Ma két ingyen pizzát. Tulajdonképpen nem is olyan drága az élet itt.

Harmadik, egyben utolsó mai szösszenetünk is a tréningekkel kapcsolatos. Az egyik órán kiszúrtam egy fickónak a tetoválását. ....ány, csak ennyit láttam belőle. Né, mondom, hát ez olyan, mintha valami magyar lenne! Elkezdtem figyelni a srácot, hátha elkapok még néhány betűt, mikor mozgatja a karját. ...gány. Na neee, mondom, ez gyanús. .... cigány. Ekkorra már abszolút nem foglalkoztam az órával, csak mereven lestem a krapekot, ugyanis volt még egy szó a karján. Egyébként amerikai, és megfigyeléseink szerint nem beszél magyarul. A teljes szöveg, amit megfigyeltem, a következő: sz....ek cigány. Ezen a ponton felszólítom a kedves auditóriumot, hogy próbáljon intelligens tippekkel elárasztani minket, vajon mi lehet a kimaradó néhány betű? Meggyőződésem ugyanis, hogy ez a fickó ama lelketlen magyarok egyikének áldozatává vált, akik bemesélik, hogy valami olyasmi kerül a karjára, ami azt jelenti mondjuk: "szabadság, szerelem"; vagy esetleg: "éljen a haza", és merő jóindulatból valami rondát tetoválnak rá. Ilyenek vannak, sajnos. Node, ha már így esett, kérjük a tippeket a feliratra!

Ave,

Mókus

Szekrénymadarak és szekrénybiciklik

Egy frissen amerikábatévedt balkáni hallgató élete nem könnyű. Itt van a hatalmas lakása, amiben alig van bútor, azok is olyan szedett-vedettek, itt szakadt, ott foltos, egyik viktoriánus, másik posztmodern, emez fém, amaz fa, emiz meg műanyag. Éppen ezért elhatároztam, hogy nem is fogok arra törekedni, hogy bármennyire is egységes legyen a lakás stílusa, inkább egységesen összevissza lesz. Erre is lehet ám gyúrni, hogy még két egyforma tányérod vagy széked se legyen :). Hippilakásunk lesz. A falakra nagy színes papírokat fogok ragasztani, amire egyesével feltűzdelem a tízmillió teatasakomat, meg felteszem a narancssárga batikolt barátlepedőmet is, ami szintén tökéletesen passzol a dizájnba. A színes Mucha-hölgyemények pedig már fel is kerültek az ablakokra. Az elektronikus eszközeink is beleillenek a szabadszellemű kis fészkünkbe, hiszen a hifink minden átmenet nélkül időnként bekapcsol, kiírja, hogy HELLO, majd végigzongorázza magát az összes lehetséges funkcióján. Mellesleg nem lehet becsukni a kazettatokját, és a CD-tartói meg az egyéb kis belvilága is kilógnak valami történelem homályába vesző baleset miatt. A laptopom meg minden átmenet nélkül időnként kikapcsol. Még azt se mondja, hogy HELLO... Freedom forever!

A teljes stílusszabadosság mellett a lakásunk másik berendezési szempontrendszere a szociális életre való buzdítás abszolút előtérbe helyezése. Fenti bonyolult kifejezés lényege, hogy Maci minden olyan objektumot, amit az ember általában rendszeresen használ, a legfelső polcokra tett, amit én még lábujjhegyen se érek el. Létránk nincs. Ezért a napi tizennégy kávékészítésem minden alkalmával szépen meg kell kérnem, hogy vegye le nekem a cukrot, így mindig akad alkalom átérezni azt, hogy ő milyen lovagias férfi, én pedig mennyire tenyerenhordozott nő vagyok. Így adunk mi a nemi identitásunkra.

Ezen kívül mindenféle tárgyaink mindenfelé hevernek a számtalan szobánkban, ami természetesen a másiknak sosem tetszik ott, ahol van, így ismétcsak napi számtalan alkalmunk van kedvesen megkérni a másikat, hogy villámgyorsan tüntesse el a retkét máshová. Szép az élet, nem :)?

Vásárolni teljesen környezettudatosan járunk ám. Felkapunk a biciklinkre, én is életrerúgom a négyezer forintos rozsdás drótszamaramat, amely minden váltásnál (már amelyik sikerül) úgy nyikorog, mint egy százéves diófaszekrény, és elkerekezünk a legközelebbi, tízmérföldnyire lévő boltba hegyen-völgyön át. Ott aztán jól bevásárolunk, teletömjük a hátizsákunkat, a kormányra akasztjuk a maradékot, és zúzás haza. A tespeteg, kényelmes amerikaiak meg lesnek ki a hibrid autójukból, hogy ki az a fura szerzet, aki hetvenkilós táskával kerekezik az úton, a táskája tetején keresztbe egy kétméteres franciakenyérrel.

Itthon csendes minden. Maci éjjel-nappal főz, de mindent lefagyaszt, ezért müzlit eszünk. Hiába, készülünk a télre. Lassan én is ások egy lukat lenn a tölgyfa tövébe és telerakom dióval meg mogyoróval. Azt mondtam volna, hogy csendes minden? Nos, igen, általában. Kivéve, amikor a helyi pöcsmadár reggelente betép és éktelenül elkezd csikorogni. Jobbat nem tudok rá mondani. Épeszű madár ilyen hangokat nem ad ki, de ezek így beszélgetnek, az egyik kicsit magasabban, a másik kicsit mélyebben. Természetesen hajnali négy és öt között. Amikor becsukod az ablakot, vállalván, hogy belesülsz az ágyadba, akkor abbahagyja a zsebpiszok. Ha félig megpároltan újra résnyire ki merészeled nyitni az ablakot, azon nyomban ismét arconnyikorog. Így élünk mi itt.

A másik kedvencünk az egyik játszótéri játék, ami egy kisvonatot szeretne ábrázolni, és minél gyorsabban tolod, annál gyorsabban tutul. Persze a megszámlálhatatlan itt lakó csíkszemű purdé éjjel-nappal nyúzza ezt a felettébb szomszédbarát rettenetet, és valami őrült tempóban rohangálnak vele, hogy minél gyorsabban tutuljon. Macival megállapítottuk, hogy biztosan azért van itt ennyi kínai, mert otthon egygyerekpolitika van, és ide járnak szaporodni. Kár, hogy nálunk nincs ilyen. Pedig akkor biztos ide járnának. Persze nem a kínaiak.

Macit a néha tíz percre megálló busz is zavarja, engem nem. Szerintem itt akkora csönd van, hogy már azt se tudjuk, mire panaszkodjunk. Komolyan, az Üllői úthoz képest ez egy süketszoba. De azért a szekrénymadarat egyszer még lepuffantom.

Nagy örömöm, hogy ismét lehet használni a Pandora nevű intelligens internetes rádiót, ami megtanulja az ízlésedet, illetve az összes amerikaiaknak elérhető és ingyenes sorozatnéző oldalt. Ellenben nem szabad torrentezni, meg semmi illegálisat csinálni, mert különben jön az első fenyegetés, majd a második fenyegetés, majd berúgja az ablakot a kommandó és lehúznak 4000 dollárra. Erre nem gyúrok. Ezért feltenném a nagyérdeműnek a kérdést: mi illegális? A torrent igen, ezt értem. De például a youtube-ból mp3-ra konvertáló programok? A megaupload? HELP!!!

Holnap elzarándokolok a Walmartba, mert Maci sokáig nemtommitcsinál, de már nincs egyetlen nadrágja sem, aminek a hátsó fertályán ne éktelenkedne öklömnyi üreg. Meg zuhanyfüggönyünk sincs, ezért mindig Balaton van este a fürdőszobában. Meg ilyenek. De mivel a helyi Walmart még az üveghegyen is túl van, ezért busszal megyek, kevésbé környezettudatosan. Maci teljesen rákattant az internetes vásárlásra, mindent onnan rendel. Egyébként tényleg mindent lehet online vásárolni, elképesztő. De hiába, én már csak ilyen maradi vagyok, és jobb szeretem körbeforgatni, megtapogatni, amit megveszek.

Holnap kezdődik a tansegtréningem. Biztosan nagyon izgalmas lesz. Majd tudósítunk.

Hev ö nájsz déj, evrivan,

Mókus

Szegény Mókust nem verik bottal, hanem minden mással

"Utazzon a Malévvel, lezuhan még ma éjjel!" - tartja a közmondás, nem is minden alap nélkül. Szegény Mókus megpróbált eljutni Chicagóba. A legelső gyanús jelre még szinte fel sem figyelt, pedig már Ferihegyen elkezdődött a kálvária. A beszállókártyát csak Rómáig tudták kiadni, mert "sajnáljuk, sajnáljuk, új a rendszer, még nem működik rendesen". A biztonsági ellenőrzésnél szó szerint Rákosszentborzasztóig állt a sor, hasonlóképp a beszállókapunál. Valami érthetetlen oknál fogva nem engedtek minket beszállni, csak háromnegyed órával a kiírt idő után, mert az előző járat utasait szólongatták egész odáig. Rómába így természetesen késve érkeztünk, és mire a vámon-táskavizsgáláson-útlevelesen átértünk, annyi volt a csatlakozásnak. Ekkor értettem meg azt, hogy azok, akiket ilyenkor tizennégyszer bemondanak a rádióba, hogy kérjük Mr. Huttyompintyet, AZONNAL fáradjon az akárhanyas kapuhoz, nem feltétlenül idióták, vagy süketek, csak olyan lúzerek, mint én, hogy nem tudnak két terminálnyit két perc alatt átrohanni. A gép egyébként még ott állt, lépcső odatolva, de akkor se engedtek be minket. Minket, merthogy hatan voltunk ebben a csónakban. Na fasza, Alitalia kapásból kijelenti (Alitalia-jegyem volt), hogy ő ezért nem felelős, verjük az asztalt a Malévnál. Malév-kirendeltség Rómában nincs. Rettentő túrázások, fel-lelépcsőzések, kérdezősködések árán eljutottunk végre az illetékeshez, aki ugyancsak rettentő sorbanállások után kedvesen beutalt minket egy későbbi gépre. Halleluja, semmi gond, átmásztunk a másik terminálra, hogy folytassuk nem kevéssé kalandos utunkat. A kijelölt terminál üres volt, mint mézesbödön Micimackó után. Egy kósza peronőr kezdett el velünk handabandázni, hogy húzzunk innen rögtön, mire mondtuk, hogy jegyünk van. Hamar kiderült, hogy azon a gépen, amire nekünk jegyünk volt, egyetlen nyamvadt szál hely sincs. Mivel a kislány képtelen volt felemelni a telefont, hogy megkérdezze, van-e hely, ezért nemlétező helyekre adott nekünk jegyet. Akkor visszacaplattunk, ismét az előző pulthoz, ahol természetesen már nem az előző kislány ült... Aszongya a nőci: mára már nincs hely. Oké, nem gond. Ekkorra már eljutottunk abba a fázisba, hogy a pulzusunk se vert gyorsabban semmire. Akkor adjon holnapra. Hát holnapra csak három hely van. Mi a retkes fűzfánfütyülés? Na mikor mind nagyon csúnyán kezdtünk rá nézni, akkor véletlenül talált hat helyet egy gépre. De közölte, hogy a Malév nem fizet az utasai szállásáért, maximum, ha hazavisszük a számlát és kiverjük a balhét. Úgyhogy szerveztünk magunknak szállást, eurót (mert ugye az mi a fenéért lett volna), közlekedést stb. És megaludtunk egy kínaiak által üzemeltetett kétcsillagos sufniban, ahol külön kellett könyörögnöm először azért, hogy javítsák meg a villanyt, aztán meg a vécélehúzót. Arról már ne is beszéljünk, hogy mellénk beköltözött egy család, akik az ajtó fogalmat a teljes erőből bezúzás fogalmával asszociálták, ráadásul éjjel leesett valamelyik purdé az ágyról, és hát abból akkora égzengés meg sopánkodás lett...

No de, hogy őszinték legyünk, másnap nem volt semmi gond. Bejutottunk, átjutottunk, feljutottunk, eljutottunk. Különösebb izgalmak nélkül, ellenben nyilalló hát- és hasfájással a rengeteg üldögéléstől, mert pont mellettem (jellemző) egy néninek bedagadt a keze, és ebből akkora hacacárét csaptak, hogy a teljes tíz óra alatt mindig legalább ketten álltak mellette és jegelték meg kötözgették. Aszongya a fickókám, aki orvost játszott, biztos el van törve. Ja, persze, a nyanya nyilván a kis törött csontdarabkákkal tuszkolta fel a harminckilós bőröndjét a csomagrekeszbe...

Mázlim volt, mert két magyar pont arra jött, amerre én, így elhoztak kocsival. Persze, Balázst már magamnak kellett megkeresni, mert öt percig várt rám, aztán elhúzott...

Mai La Fontaine-regénk tanulsága, hogy ne, azaz NE utazzatok Malévval. Egyáltalán, ne nagyon utazzatok Ferihegyről. Mondjuk még legalább egy évig. Talán addig sikerül megtanulniuk az új rendszert.

A mai nap egyébként kárpótolt sokmindenért, mert bár mindenféle papírdolgokat intéztünk, csaknem minden sikerült, flottul, ráadásul kedvesek és segítőkészek voltak az emberek mindenütt.

Az elkövetkező napokban megpróbálok úrrá lenni Maci másfélhónapos szeméttelepén, és lakást varázsolni belőle. Addig ő két tizedesjegy pontossággal ki fogja számolni, hogyan lesz optimális az edények elrendezése a konyhapolcokon.

Már örültem volna, hogy végre megérkezik az asszony, erre kiderül, hogy valahol elveszett útközben... Miért csak vele történnek mindig ilyen izgalmas dolgok?!

Julie és Julia nyomdokaiban

Bátor voltam, és vettem egy üveg bort.

Nem kellett volna...

Elkezdtem ugyanis kipróbálni néhány receptet Julia Child klasszikus szakácskönyvéből, a "Mastering the Art of French Cooking"-ból. Először egy póréhagyma-krumpli levest, aztán buggyantott tojást besamellel, aztán vajban párolt csirkemellet, zöldbabot és krumplit. Nem sikerültek rosszul, bár mindegyikből levontam némi tanulságot.

Az elsőből azt, hogy a sáros póréhagymát nagyon alaposan meg kell mosni, különben furcsa darabkákkal találkozik az ember a levesben. Vagy pedig nem sáros póréhagymát kell venni.

A másodikból azt, hogy tényleg nem jó sima vízbe dobálni a tojásokat, mert szétfolynak. Egy kis ecet állítólag csodát művel. De attól függetlenül, hogy nem maradt egyben a fehérje, az ízzel és az állaggal nem volt gond. A besamellel ráadásul egyszerűen isteni volt. Csak annyira hiányzott hozzá egy jó száraz fehérbor...

A harmadik receptből azt tanultam, hogy a jó vajra nem szabad sajnálni a pénzt. És a krumplira és a zöldbabra sem. Legalábbis ennél a receptnél. Főzelékeknél talán kevésbé fontos, hogy milyen a minőség, de itt sokat dobott volna az ételen egy jó kis újkrumpli, vagy ízletesebb, frissebb zöldbab. És egy jó bor...

Úgyhogy nem bírtam tovább, és elhatároztam, hogy szerzek egy üveg bort. Most újabban abba a boltba járok (Whole Foods), amelyikben a legelején voltam, és megrémültem a magas áraktól. De az olcsó boltban (Copps) nincs jó vaj, nincs jó tej, nincs jó hús (állítólag itt szinte az összes állatot hormonnal kezelik, és mindenféle szeméttel etetik, azért olyan olcsó némelyik hús vagy tej), és nincs jó zöldség, olyat pedig nincs értelme venni, amit nem szívesen eszik az ember. Persze néha érdemes odamenni pl. szárazbabot, sót, cukrot, lisztet, meg ilyesmit venni, mert az olcsóbb, és a nem hiszem, hogy nagyon szembetűnő a különbség. A Whole Foodsban nemigen van rossz áru, cserébe viszont drágább. Gondoltam, hogy a borokban sem fogok csalódni, különösen, hogy az árak olyan 7-8 dollárnál kezdődtek. Úgyhogy vettem egy 12 dolláros chilei Sauvignon Blanc-t (gondoltam, Chilében jó sok hegy van, úgyhogy biztos jó a boruk).

Amikor kinyitottam, valami elkezdett benne pezsegni... És dugó sem volt az üvegben. Akkor sem lett jobb az élmény, amikor megkóstoltam. Kb. a tablettásbor kategória. Még szerencse, hogy ma este búcsúbulit tart Mason, az egyik lakótársam az házban, ahol egy hónapig laktam. Biztos lesz, aki megissza.

Több mint 2 ezer forintért ilyen ócska bort kapni! Még a sparos 600 forintos borokkal sem lehet összehasonlítani. Hát még az aszófői borokkal, aminek literjét kb. 200 forintért tudják eladni Nagypapámék, és még így sem fogy el az összes a következő szüretig. Hajaj, de visszasírom én még azt az aszófői olaszrizlinget!

Néhány érdekesség:

1. A Tefal itt T-Fal, a Danone pedig Dannon.

2. Bizonyos kereszteződésekben minden irányból stoptábla van. Mindenki megáll, amikor odaér, és érkezési sorrendben indulnak tovább.

3. A boltokban nem kell fizetni a szatyorért, viszont fizetnek, ha visszaviszed.

Eagle Heights

Eagle Heightsnak hívják azt a Mendota-tóba benyúló félszigetet, ahol lakni fogunk. Szeretnék találni rá egy szép magyar fordítást, segítsetek!

Hát ilyen hely a világon nincs még egy! Először is, nagyon szép helyen van. Közel a tóhoz, és semmi más nincs körülötte, csak gyep, kicsit távolabb pedig erdő. Van egy bicikliút onnan az egyetemre, ami végig a tóparton halad, végig fák között, az is nagyon szép. Most is nyugis környéken lakom, de ha az egyetemre megyek, autóúton kell menni (ami egyébként teljesen biztonságos, mindenki nagyon figyelmesen és óvatosan vezet), és van néhány kellemetlen lámpa, ahol mindig várakozni kell.

Vannak, akik azt mondják, hogy kicsik a lakások, de én voltam Marciék lakásában párszor, ami kétszobás, mint a miénk lesz, és még úgy is kényelmesen elférnek, hogy van egy kislányuk. A lakások felszereltsége ugyanolyan, mint itt általában minden lakásé: semmi sincs, kivéve egy hűtőszekrényt (és nagyon gyors internetet :D). Minden bútort a lakónak kell beszerezni, a legalapvetőbb dolgokat is: ágy, asztalok, székek, stb.

Itt egy kis kitérőt teszek. Bútorokat gyűjtögetni nem egyszerű dolog. Csak használtan érdemes venni, mert az újak nagyon drágák. Úgyhogy nagyon jól jött, hogy az indiai fiú, akinek most a helyén lakom, rám hagyta a bútorait, mielőtt elköltözött Bostonba. Csak egy ágy, egy íróasztal, két szék, és egy lámpa (és egy bicikli) az, amit itthagyott, de ezek épp nagyon haszosak voltak. Aztán megtudtam, hogy egy török lány is hamarosan elköltözik, és nem kellenek neki a bútorok, írtam neki, és szinte mindent nekem adott ingyen. Pénteken pedig egy német lánnyal találkoztam, aki szintén elköltözik, és vannak felesleges tányérjai, poharai, és még néhány apróság. Ő is odaadta ezeket egyetlenegy fityinget sem kérve. Azt mondta, a matek tanszéken hagyomány az, hogy a távozó immár "doktor" hallgatók az elsőéveseknek adják a felesleges holmijukat. Azért az nagyon szép, hogy ez így működik, nem? Nem mondom azt, hogy Magyarországon ez nem történhetne meg, de hát nehéz elképzelni... Guillermo, a kolumbiai fiú ugyan nem ingyen adja a cuccait, de nagyon olcsón, és neki értékesebb dolgai is vannak: egy kanapé, egy kerti asztal, hozzá egy szék, egy mikró, még néhány konyhai eszköz, evőeszközök, kisebb polcok, meg még ki tudja, mi. Szép hagyomány.

Na és mi van még Eagle Heightsban? Szinte hihetetlen, de van domboldal tele kis (10-15 négyzetméteres) kertecskékkel, amelyeket az ottlakók kibérelhetnek egy évre mindössze 20 dollárért, és azt termeszthetnek rajta, amit akarnak. A kínaiak pl. csupa fura növénnyel ültetik tele a kertjüket.

Van egy nagy épület a házak között, amolyan közösségi épület. Időnként (elég gyakran) programokat szerveznek ott, a múlt héten például volt egy ingyenes fagyizás. Aztán minden héten van két ingyenes jógaóra. Már ezen is meglepődtem, de aztán megtudtam, hogy ez semmi. Rengeteg program van heti rendszerességgel, pl. mindenféle sportok, köztük karate is. Valamelyik egyház tart angolórákat is négy szinten, és minden hónapban egyszer van egy olyan alkalom, amikor odagyűlik egy csomó ember, mindenki hoz magával valami ételt, amit otthon főzött, azt beteszi a közösbe, és aztán ez a rengeteg ember nekiesik a rengeteg kajának, és mindenki azt eszik, ami neki tetszik. És ezen kívül biztos rengeteg olyan program van, amiről nem tudok. És minden ingyen. (Nem azért hangsúlyozom folyton, hogy ez is, meg az is ingyen van, mert annyira nincs semmi pénzem - mondjuk per pillanat tényleg nincs sok... :)-, hanem inkább azért mert annyira meglepő volt.)

Aztán rendszeresen szerveznek egynapos kirándulásokat különböző helyekre. Ez ugyan nincsen teljesen ingyen, de például nemrég volt egy kirándulás Chicagoba 30 dollárért, miközben csak az, hogy elmegy az ember Chicagoba és vissza, 54 dollárba kerül... Marci mesélte, hogy voltak egy olyan helyen, ahova a belépő többe került, mint az egész kirándulás.

De hogy ne csak arról beszéljek, hogy mi mennyibe kerül, a lakókról is ejtek pár szót. Tudni kell, hogy ezekbe a lakásokba elsőbbséget élveznek a házaspárok és a gyerekes családok, ezért szinte csak családok laknak ott. Ennek megfelelően, az ottlakó gyerekek száma vetekszik a felnőttekével. Ha nyáron kimegy az ember a házak közé, egészen biztos, hogy belebotlik néhány futkározó kisgyerekbe. A lakók nagyon barátságosak mindenkivel szemben, ami szerintem részben annak köszönhető, hogy mindenki ugyanolyan cipőben jár; nincsenek jelentős generációs különbségek, így nincsenek nagymama-fiatal suhanc háborúk sem.

Ha már a demográfiánál tartunk, meg kell jegyezni, hogy a fehér emberek itt igencsak kisebbségben vannak. Rengeteg az ázsiai és a dél-amerikai család. Guillermo egyszerűen csak Chinatownnak nevezte Eagle Heightsot.

Aztán azt, hogy mennyire biztonságos a környék, és hogy a lakók mennyire tisztességesek egymással szemben, mutatja az, hogy Marciék az elmúlt egy évben soha nem kötötték még le ott a biciklijüket, és még mindig meg vannak. A házak között halmokban állnak a kerti grillezők, műanyag gyerekjátékok, labdák, és ezek közül sok olyan, hogy gyakorlatilag nincsen tulajdonosa. Aki arra jár, használja őket. Ha valaminek lába kel, az is inkább azért van, mert a kisgyerekek össze-vissza hurcolják a dolgokat. Marci szerint sokan még az autójukat sem zárják be.

Na, ki akar ide jönni?