"Utazzon a Malévvel, lezuhan még ma éjjel!" - tartja a közmondás, nem is minden alap nélkül. Szegény Mókus megpróbált eljutni Chicagóba. A legelső gyanús jelre még szinte fel sem figyelt, pedig már Ferihegyen elkezdődött a kálvária. A beszállókártyát csak Rómáig tudták kiadni, mert "sajnáljuk, sajnáljuk, új a rendszer, még nem működik rendesen". A biztonsági ellenőrzésnél szó szerint Rákosszentborzasztóig állt a sor, hasonlóképp a beszállókapunál. Valami érthetetlen oknál fogva nem engedtek minket beszállni, csak háromnegyed órával a kiírt idő után, mert az előző járat utasait szólongatták egész odáig. Rómába így természetesen késve érkeztünk, és mire a vámon-táskavizsgáláson-útlevelesen átértünk, annyi volt a csatlakozásnak. Ekkor értettem meg azt, hogy azok, akiket ilyenkor tizennégyszer bemondanak a rádióba, hogy kérjük Mr. Huttyompintyet, AZONNAL fáradjon az akárhanyas kapuhoz, nem feltétlenül idióták, vagy süketek, csak olyan lúzerek, mint én, hogy nem tudnak két terminálnyit két perc alatt átrohanni. A gép egyébként még ott állt, lépcső odatolva, de akkor se engedtek be minket. Minket, merthogy hatan voltunk ebben a csónakban. Na fasza, Alitalia kapásból kijelenti (Alitalia-jegyem volt), hogy ő ezért nem felelős, verjük az asztalt a Malévnál. Malév-kirendeltség Rómában nincs. Rettentő túrázások, fel-lelépcsőzések, kérdezősködések árán eljutottunk végre az illetékeshez, aki ugyancsak rettentő sorbanállások után kedvesen beutalt minket egy későbbi gépre. Halleluja, semmi gond, átmásztunk a másik terminálra, hogy folytassuk nem kevéssé kalandos utunkat. A kijelölt terminál üres volt, mint mézesbödön Micimackó után. Egy kósza peronőr kezdett el velünk handabandázni, hogy húzzunk innen rögtön, mire mondtuk, hogy jegyünk van. Hamar kiderült, hogy azon a gépen, amire nekünk jegyünk volt, egyetlen nyamvadt szál hely sincs. Mivel a kislány képtelen volt felemelni a telefont, hogy megkérdezze, van-e hely, ezért nemlétező helyekre adott nekünk jegyet. Akkor visszacaplattunk, ismét az előző pulthoz, ahol természetesen már nem az előző kislány ült... Aszongya a nőci: mára már nincs hely. Oké, nem gond. Ekkorra már eljutottunk abba a fázisba, hogy a pulzusunk se vert gyorsabban semmire. Akkor adjon holnapra. Hát holnapra csak három hely van. Mi a retkes fűzfánfütyülés? Na mikor mind nagyon csúnyán kezdtünk rá nézni, akkor véletlenül talált hat helyet egy gépre. De közölte, hogy a Malév nem fizet az utasai szállásáért, maximum, ha hazavisszük a számlát és kiverjük a balhét. Úgyhogy szerveztünk magunknak szállást, eurót (mert ugye az mi a fenéért lett volna), közlekedést stb. És megaludtunk egy kínaiak által üzemeltetett kétcsillagos sufniban, ahol külön kellett könyörögnöm először azért, hogy javítsák meg a villanyt, aztán meg a vécélehúzót. Arról már ne is beszéljünk, hogy mellénk beköltözött egy család, akik az ajtó fogalmat a teljes erőből bezúzás fogalmával asszociálták, ráadásul éjjel leesett valamelyik purdé az ágyról, és hát abból akkora égzengés meg sopánkodás lett...
No de, hogy őszinték legyünk, másnap nem volt semmi gond. Bejutottunk, átjutottunk, feljutottunk, eljutottunk. Különösebb izgalmak nélkül, ellenben nyilalló hát- és hasfájással a rengeteg üldögéléstől, mert pont mellettem (jellemző) egy néninek bedagadt a keze, és ebből akkora hacacárét csaptak, hogy a teljes tíz óra alatt mindig legalább ketten álltak mellette és jegelték meg kötözgették. Aszongya a fickókám, aki orvost játszott, biztos el van törve. Ja, persze, a nyanya nyilván a kis törött csontdarabkákkal tuszkolta fel a harminckilós bőröndjét a csomagrekeszbe...
Mázlim volt, mert két magyar pont arra jött, amerre én, így elhoztak kocsival. Persze, Balázst már magamnak kellett megkeresni, mert öt percig várt rám, aztán elhúzott...
Mai La Fontaine-regénk tanulsága, hogy ne, azaz NE utazzatok Malévval. Egyáltalán, ne nagyon utazzatok Ferihegyről. Mondjuk még legalább egy évig. Talán addig sikerül megtanulniuk az új rendszert.
A mai nap egyébként kárpótolt sokmindenért, mert bár mindenféle papírdolgokat intéztünk, csaknem minden sikerült, flottul, ráadásul kedvesek és segítőkészek voltak az emberek mindenütt.
Az elkövetkező napokban megpróbálok úrrá lenni Maci másfélhónapos szeméttelepén, és lakást varázsolni belőle. Addig ő két tizedesjegy pontossággal ki fogja számolni, hogyan lesz optimális az edények elrendezése a konyhapolcokon.
Na ha előbb tudom, hogy ilyenek léteznek, gyalog megyek Németországba repülő helyett. USA-ba pedig ha majd egyszer eljutok, szigorúan luxushajóval. Vagy olyan uszállyal, amilyet a "Cargo, a veszélyes szállítmány" című filmben is használtak. Emlékszel még arra Kata? :)
VálaszTörlésPeti, azt a filmet nem lehet elfelejteni. Átalakította a személyiségemet. Azon fogom elmagyarázni a gyerekemnek, milyen egy igazi férfi XD.
VálaszTörlés