Skizofrén vallomások, avagy miért is érdemes maradni vagy menni

Bizony amikor az embernek sok ideje van, az veszélyes. Ezért is találták fel a tévét, mert amikor túl sok idejük volt az embereknek, akkor elkezdtek gondolkodni, és amikor elkezdtek gondolkodni, akkor születtek az olyan rendszerellenes, felháborítóan megbotránkoztató ötletek, mint a hippi-mozgalom, a nők emancipációja, a reformáció, az impresszionizmus, a posztmodern verselés és így tovább. Mennyivel jobb nekünk ma, hogy van tévé, és nem kell ilyeneken törnünk a fejünket. Most, hogy befejeztem (földi) ELTÉ-s pályafutásomat, de a szerencsétlen logisztika következtében PhD-tanulmányaimtól több mint egy hónap szünet választ el, ráadásul ilyenkor minden amerikai sorozat nyári szünetet tart, hiba keletkezett a rendszerben, és ráértem gondolkodni.

Amikor az ember elérkezik életének egy fordulópontjához, akkor önkéntelenül is számot vet az életével. Azon emberek, akiknek van tévéjük, ehhez a ponthoz legfeljebb haláluk előtt jutnak el, mert addig kitölti az életüket a tévé. Vagy ha nem a tévé, akkor az internet, a napi kétórányi telefonálás, ide-odarohanás, villamosoncsimpaszkodás. Azon emberek, akiknek nincs tévéjük, talán többször is lennének ezzel így, de őket meg elfoglalja a malária, az AIDS meg az éhenhalás.

Tudományos megalapozottság nélkül, merészen és felelőtlenül kijelentem, hogy különleges élethelyzetben találtam magam. Mint két vihar között a csend. Az előző viharé még távolról hallatszik, a gyerekkorom, az egyetem, az esküvő; a másik szele pedig már érkezik: a doktori iskola, egy új ország, munka, gyerekek. De most, most csend van, egy pillanat, amikor emlékezni és értékelni kell, számot venni jóval-rosszal, búcsút venni kedvesektől és utálatosaktól, tanulságokat megállapítani és fogadalmakat tenni. Ez az egész azonban nem állapot, hanem folyamat. Az ember újra- és újra felfedezi önmagát, önmaga változásait egy-egy emlékben, személyben, vagy tárgyban, és arra is rájön, hogy mi mindent nem tett meg, amit meg kellett volna, vagy nem mondott el, amit el akart. Álljon itt íme néhány dolog, teljesség igényétől mentesen, értéksorrendtől függetlenül, amely olyannyira jellemzi azt a vívódást, amellyel az ember eldönteni próbálja, hogy szívesen hagy-e mindent maga mögött, vagy sem.

Ebben az országban a többéves gazdasági válság után a kormányprogram sarkalatos pontja, hogy mindenki szabadon főzhessen pálinkát - ami teljesen logikus, hiszen ha már nincs pénzünk, legalább mély delíriumban várjuk ki, amíg éhen halunk.

Ugyanebben az országban lakik a kis családom, a két jófej, humoros, okos öcsém, a mindig türelmes és megértő anyukám és a morcul szerető apukám, akire mindig lehet számítani. Mi lesz velem nélkülük?

Ebben az országban bármit szeretnél elintézni, csak akkor fog működni, ha 1. lefizeted az illetőt; 2. rokona vagy az illetőnek; 3. lefekszel az illetővel. Ellenkező esetben másfél éves várólista végén kötsz ki, majd a törött lábad helyett a csuklódról kapsz röntgenfelvételt, ráadásul még meg is büntetnek majd valamiért, aminek a létezéséről sem tudtál eddig.

Ugyanebben az országban él a két haláli jófej nagynéném, akiknek mindig vagy egy jó szavuk az emberhez, és az aranyos unokatesóim, akik egyre okosabbak és nagyon jókat lehet velük beszélgetni. Ha itthon maradnék, sokkal-sokkal több időt tölthetnék velük.

Ebben az országban a főúton nagyrabecsült polgártársaink éjjel tökéletesen részegen (ami tilos) kivilágítatlanul (ami ugyancsak tilos) közlekednek biciklivel (ami szintén tilos), de természetesen te ülsz tíz évet, ha elütöd az idiótát.

Ugyanebben az országban jöttem rá, hogy az a közkeletű tévhit, hogy a házastárs családjával csak haragban lehet lenni, komplett marhaság. Persze, így csak még nehezebb elmenni, hogy lett egy pót-apukám és -anyukám, két póttesóm, és két, eddig soha nem tapasztalt mértékben energikus és közvetlen pót-nagyszülőm. Ha ittmaradnék...

Ebben az országban a "Roma Bál" feliratú plakátokon senki nem húzza föl a szemöldökét, de ha kiírod, hogy "Fehér Bál", az rasszizmus.

Ugyanebben az országban találkoztam az igazi barátság intézményével, és kötöttem olyan életre szóló barátságokat, amelyek mindig megmaradnak. Hogyan lehet ilyen nagyszerű embereket itthagyni?

Ebben az országban a buszon az emberek mindennemű, -rendű és -rangú élettani folyamatot zavartalanul elvégeznek, legyen annak köze anyagcseréhez, fajfenntartáshoz vagy táplálkozáshoz. Mindeközben természetesen azáltal sem zavartatva magukat, amikor a busz esetleg kigyullad, folyik belőle a nafta, nyitva marad az ajtó, vagy kipotyognak a csomagok az útra.

Ugyanebben az országban maradnak azok a kedves emberek, akik a gyerekkorom maradandó mérföldkövei: a világ legtürelmesebb zongoratanárbácsija, legcsillogóbb eszű énektanárnénije, legszebb és legkedvesebb gyerekkori barátnéja.

Ebben az országban mikroszkóppal sem fedezhető fel semmiféle közlekedési morál, - kultúra esetleg -etikett, az alapelv a következő: minél nagyobb a rendelkezésedre álló közlekedési eszköz, annál inkább le tudsz nyomni mindenkit - de minél kisebb vagy öregebb a jármű, annál agresszívebben próbálod ugyanezt tenni a nagyokkal.

Ugyanebben az országban maradnak azok a random embertündérek is, akik valamiért elkerülték azt, hogy olyan szürkék, gyanakvóak és haszonlesők legyenek, mint oly sokan mások: egyszerű, hétköznapi emberek, akik minden ok nélkül kedvesek voltak velem egy percig, egy óráig, egy napig.

Ebben az országban a mindenkit kizsákmányoló, kihasználó, átverő ember definíció szerint: sikeres üzletember; az önfeláldozó, szorgalmas, megelégedő ember definíció szerint: lúzer.

Ugyanebben az országban marad az a gyönyörű és sokszínű nyelv is, amelyen olyan szépen kifejezheti az ember a gondolatait. A nyelv, amely annyi játékot, incselkedést, sorok közötti tartalmat rejt, a nyelv, amely az olyan jópofa szavakat adta nekem, mint a csigalépcső, a targonca, a mézesbödön, a tücsök, és még sokan mások.

Ebben az országban az egyetemi államvizsgán a végzettektől a következőképp búcsúznak el: "Maguk ugyan nem értenek semmihez, de azért sok sikert!".

Ugyanebben az országban vannak azok a tájak, amik az enyémek, ahol otthon vagyok. Hiába szebb máshol, mégsem az enyém.

Ebben az országban mindig mindenki panaszkodik, gyanakszik, kiskaput keres, csal, fenyeget, irigykedik és még véletlenül se mosolyog senki az utcákon. Sosem fogjuk megoldani az egészségügy, az oktatás, a kisebbségek, a fekete munka, a korrupció problémáit. Innen csak elmenni lehet.

Ugyanebben az országban történt, hogy születtem, nevelődtem, szerettem és gyűlöltem, sírtam és nevettem, tanultam és felejtettem, ahol szeretnek, ahová visszavárnak, és ahová visszavágyom már most, hogy még el sem mentem. Nem az ország, hanem a kedveseim miatt fogok egy nap visszajönni.