2010. december 5., vasárnap

Hóóó!


Tegnap nagyon jó nap volt, leesett ugyanis az első hó. Minden gyönyörűszép fehérbe borult, készítettem egy-két képet is.


Felkelés után rögtön kimentem egy kicsit nézelődni. Egy csomó gyerek már kint játszott, szánkózott, hógolyózott. Érdekes módon itt senkinek nincs rendes szánkója, a legtöbben egyszerű műanyagból készült lapokon csúsznak. Meg persze beindult a nagy hólapátolás is, mert mindenki szeretné kiszabadítani az autóját. Láttam apát és pöttöm fiát együtt tologatni a havat a kocsijuk körül, és egy picike lányt is egy háromszor akkora lapáttal, amint egy hatalmas hókupacot próbál arrébb tuszkolni.

A tó itt mellettünk is elkezdett befagyni. Januárra annyira befagy, hogy teherautók is rámehetnek. Sőt, egy bizonyos számú út csak decembertől februárig létezik, ugyanis a tavon keresztül halad egy sziget felé. Az egyik professzor mondta, hogy itt "icequake"-ek is előfordulnak néha. Először még egy amerikai diák sem tudta, hogy mit jelent ez a szó, aztán megtudtuk, hogy a nagy tavunk ha befagy, akkor a jég nagy térfogati tágulása után ha az valahol megreped és a lemezek hirtelen elmozdulnak, akkor az érezhető földrengést tud okozni. Persze nem nagyon erőteljeset, de az említett professzor két éve érezte ezt az irodájában.

Még írok egy kicsit az érdekes zöldségeinkről. Mókus talán majd ír annak a történetéről, hogy miért eszünk egy hónapja zöldséget zöldséggel. A lényeg, hogy kaptunk néhány nagy láda zöldséget, és aminek a feléről azt sem tudtuk, hogy micsoda. Ez r
észben persze a mi tapasztalatlanságunk, de voltak olyan példány
ok is, amikkel tényleg nemigen találkozik az ember otthon. Az egyik kedvencem a csíkos cékla. Kívül ugyanúgy néz ki, mint a szokásos cékla, csak egy kicsit pirosasabb, belül viszont nem a szokásos bordóslila, hanem piros-fehér csíkos. Az íze kb. ugyanolyan, mint a rendes cékláé, előnye, hogy dekoratív és nem fog, hátránya, hogy nincs benne annyi színanyag, tehát egy leves belőle kevésbé poén, főleg, hogy még is csíkok is elhalványulnak benne. Angolban
leginkább chioggia beet-ként emlegetik.
A másik kedvencem a lila krumpli. A héja feketés, belül pedig lila, angolban leginkább csak purple potato-nak nevezik. Az íze szerintem nem különbözik jelentősen a szokásos krumpliétől, viszont a szín minden díjat visz.

Jó lesz már, ha végre vége lesz ennek a szemeszternek. Kicsit sok órát vettem fel, pontosabban az volt eléggé megterhelő, hogy a négy órámból háromra hetente kellett házi feladatot beadni. A negyedik nem igényelt sok időt, de az egyáltalán nem érdekelt, mint utólag kiderült. A következő félévben két matekórát tervezek felvenni, amiből remélhetőleg csak az egyik lesz házi feladatos. Lesz egy olvasókurzusom, ami annyit jelent, hogy olvasok egy könyvet, néha találkozom egy tanárral, ha van kérdésem, de egyébként teljesen kötetlen, amit én szeretek. És még kredit is jár érte. És ezen kívül franciát akarok tanulni. Heti négyszer 50 perc lesz, ami szerintem elég intenzív lesz, de megpróbálom tartani a tempót. Azt találtam ugyanis ki, hogy ha nem is megyünk rögtön haza Magyarországra miután befejeztük itt az iskolát, jó lenne legalább visszamenni Európába. Franciaországban nagyon jó a matematika, és valószínűleg Katának is lennének jó lehetőségei. Azt hiszem, jobban szerettem Franciaországban lenni, mint itt Amerikában, bár ezt így nehéz megítélni, csak 2 hetet töltöttem ott. Ahhoz mindenesetre nem fér kétség, hogy a franciáknál mennyei étkek vannak. Fantasztikus kolbászok, sajtok, borok, halak, mindenféle tengeri kütyü... Itt ami van és jó, az mind drága import, egyébként meg maradnak a fagyasztott készételek, pizzák, szendvicsek, burritok... Na jó, egy évben egyszer, hálaadáskor, kitesznek magukért az amerikaiak és csinálnak egy igazán jó töltött pulykát. (Mondjuk a család, akinél hálaadáskor vacsoráztunk, magyar volt, szóval nem tudom...)
És Franciaországban egyszer biztos el tudnék csípni egy Yann Tiersen koncertet... Végre egyszer Magyarországra jött (három napja), én meg pont most nem vagyok otthon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése