Első élmények

Én már Madisonból írok, és éppen azzal szenvedek, hogy tudjak hosszú í-t írni, ugyanis jelenleg csak copy-paste-tel megy. Annyi élmény ért néhány nap alatt, hogy a nagy részét szerintem már el is felejtettem, pedig próbáltam megjegyezni, hogy mit akarok feltétlenül beleírni a blogba.

Kezdem az elejéről. Az utazással semmi gond nem volt. A varsói járat pontos volt, ráadásul fantasztikus szendvicset adtak reggelire. Az átszállás is simán ment, és bár a Varsó-Chigaco járat vagy háromnegyed óra késéssel indult, nagyjából pontosan érkezett. Megérkezéskor kezdtem izgulni, mert mindenki óva intett a kegyetlen amerikai határőröktől, és a sor is szép lassan haladt. Odaértem hát az útlevélellenőrzéshez, ahol a fiatal fickó olyan jó kedvében volt, hogy elkezdett viccelődni valamit a papírjaimmal, én meg annyira meg voltam lepődve, hogy semmit sem értettem az egészből. Aztán jött a csomagátvilágítás, ami mindössze annyival volt nehézkesebb, mint akármelyik európai országban, hogy megkérdezték, hogy milyen kaját viszek magammal. Mondtam, hogy csak csokit, ők meg mondták, hogy OK.

Azt hittem, hogy működni fog a telefonom, de nem így volt. Nem talált hálózatot. Viszont mindenképp haza akartam telefonálni, és az indiai srácnak (akinek a helyén lakom most) is oda kellett szólnom, hogy megérkeztem, ezért lecsaptam egy pénzbedobós telefonra. Az indiai srácot sikerült felhívnom onnan, otthonra viszont nem ment. Nem is sikerült volna a problémát orvosolni, ha nincs borzasztó nagy szerencsém.

A következő történt ugyanis. A buszt, amivel Madisonba utaztam, hamar megtaláltam. Nem voltam biztos benne, hogy az a madisoni, úgyhogy megkérdeztem valakit. Az volt az. A sofőr betette a csomagot, felszálltam, leültem, és elindultunk. Kb. 10-en ültünk a buszon ekkor. Néhány perc múlva vettem észre, hogy az előttem ülő két nő magyarul beszélget. Tényleg kicsi a világ. Az egyikük már vagy 10 éve itt lakik Amerikában, a másik pedig látogatóba jött hozzá. Az előbbi nagyon kedves volt, megadta a telefonszámát, rendes címét és email címét, és mondta, hogy szívesen segít akármiben. Ezt be is bizonyította azzal, hogy a második megállóban kikönyörögte a sofőrtől, hogy hadd ugorjunk le egy percre a bedobós telefonokból telefonálni (nem lehet csak úgy leszállni biztonsági okokból; amikor visszaszálltunk, a másik nő mondta is, hogy valemelyik morcos utas morgott is a távollétünkben, hogy "ilyen másik országban nem történhetne meg"...), és egy speckó kóddal haza tudtam szólni. Érdekesség még, hogy a buszon nem felszálláskor kell fizetni, hanem a buszon gyűjtik össze a pénzt. Természetesen az egydollárosokkal fizettem.

Az első dolog, ami az utakon feltűnt, az az volt, hogy más jellegű autókkal járnak. Nem feltétlenül a 10 méret hosszú limóra gondolok, amit az első kanyarban láttam. Inkább arra, hogy sok a viszonylag nagy autó. A terepjáró, vagy a nagy csomagtartójú, már majdnem kisbusz-jellegű kocsi. Ami meg nem nagy, az meg sokszor már inkább sportkocsi.

Madisonban az indiai srác kínai haverja várt és elvitt a házunkhoz. Most hárman vagyuk a házban: a kínai srác, egy amerikai srác, és én. Van egy másik amerikai is, aki ott lakik, hogy éppen kirándul. A kínai srác nagyon jó fej, segítőkész, csak 5 perc beszélgetés után mindig arra lyukad ki, hogy most mennie kell dolgozni, majd később beszélünk. Az amerikaival egyszer találkoztam eddig a konyhában, akkor is úgy meg volt lepődve, mintha nem tudta volna, hogy egy új lakosa lesz a háznak.

A ház nagyon szép helyen van, egy köpésre az állatkerttől. Mindenképp be akarok majd nézni az állatkertbe, mert Mókus is mondta, hogy jó. A megérkezésem utáni reggelen 3-kor ébredtem, utána fél 5-kor, ma pedig háromnegyed 5-kor. Szóval javul ez, de még nem az igazi. Reggel 8 előtt nemigen van semmi, úgyhogy akkor sétálgatni és biciklizni szoktam. Tegnap és tegnap előtt gyakorlatilag reggeltől estig papírmunkát intéztünk, de most már szinte mindenen túl vagyok. Nagyon hasznos munkát végzett a matek tanszék azzal, hogy összesűrítette a piszkos munkát, és így hamar letudtuk. Már van itteni bankszámlám, bankkártyám, betettem rá a pénzt, amit hoztam, van Wiscard-om (amolyan egyetemi személyazonosító) és matekos emailcímem. A jövő héten már telefonom és ingyenes buszbérletem is lesz.

Ha majd lesz bérletem, felderítem a bevásárlóközpontokat. Biciklivel is nagyon jól lehet a városban közlekedni, de a jó nagy és olcsó boltok a város szélén vannak. Egyébként ha nem akar az ember túl messzire menni, a bicikli a legjobb közlekedési eszköz, mert viszonylag gyors és nincsenek parkolási problémái. Két nagyobb kajásboltban már voltam, ezek is jók, de állítólag nem a legolcsóbbak (Copps, Whole Foods). Majd veszek még mintát és összehasonlítom az áraikat.

A kaja drága. Szerintem átlagosan kb. 2-szer annyiba kerül minden, mint otthon, de a legolcsóbb boltban (Woodman's) még nem jártam. Egy font krumplit a piacon 2 dollárért árulnak, tehát 1 kiló kb. 950 forint. A Coppsban volt $6-ért 5 fontos zacskó, de ez még mindig kb. 550 forint per kiló. Zöldbabból 700 ft/kg, dinnyéből 470 ft/kg, paradicsomból 950 ft/kg volt a legolcsóbb, amit láttam, ráadásul az utóbbi üvegházas volt. A darált disznóhús majdnem 2000 ft/kg, a csirkemellfilé szeletelve 4000 ft/kg. A tej kb. 300 ft/l, de ez van olcsóbban is. Ez az egyetlen kajaféle, ami az itthonival egy kategóriában van. A kenyerek is nagyon drágák. A Coppsban tudtam egy fél kilós kenyeret venni 1 dollárért (440ft/kg), ma a Whole Foodsban a legolcsóbb kenyér több, mint 1000 ft/kg volt... De persze nem érdemes azt nézegetni, hogy az itthonihoz képest mi drága is mi olcsó, inkább azt kell nézni, hogy itt hol lehet a lehető legolcsóbban megkapni a dolgokat. Érdekességként azért mégis leírtam ezeket, ha másra nem, arra jó volt, hogy gyakoroljam a mértékegységváltást, amiből egyébként már nagyon elegem van.

Az állatokról. Madisonban sok állat van. Az állatkert környékén és hajnalban különösen. Egyik reggel láttam vagy 10 nyuszit az utcákon. Mókusból is sok van, de nyusziból többet láttam. Tó is sok van, kacsa is sok van, de sajnos szúnyog is sok van.

Az emberek alapvetően nagyon kedvesek és segítőkészek, de van egy-pár furcsa szokás. Pl. tegnap bementem az egyik matekos gépterembe, és köszöntem az ottülő két (ismeretlen) lánynak, ők meg úgy csináltak, mintha észre sem vettek volna. Jó, megesik az ilyen. De amikor jöttem kifelé, és megint köszöntem, hirtelen elhallgatott a beszélgetés, és úgy néztek rám, mint borjú az új kapura, és akkor sem köszöntek vissza. Úgyhogy a géptermekben ezóta nem köszönök.