Tornádóvadászat

Az első két héten mást sem csinált a nap, csak sütött. Állítólag voltak éjszaka rövid záporok, de azt nem vettem észre. Ma viszont amikor felkeltem, úgy ömlött a víz a felhőkből, hogy olyat nem sokszor láttam. 7-kor keltem, és szerencsére ma nem volt reggel angolóra, így csak 10-re kellett bemennem, így reménykedhettem, hogy eláll az eső. De nem tette. Mivel esernyőm nincs, gondoltam, mindenképp bőrig ázom, úgyhogy akkor már inkább biciklivel megyek. Vittem magammal némi váltóruhát, de cipőm csak egy van, úgyhogy ma zokniban járkáltam a tanszéken.

Jó hír azonban, hogy úgy tűnik, sikerült az összes szükséges papírt kitölteni és leadni.

Amikor 2 felé hazaértem, az a sajnálatos helyzet fogadott, hogy nem volt áram. Dehát végülis nem olyan nagy katasztrófa ez - gondoltam -, mert van egy jó kis notebookom, ami kibirja 7-8 óráig is, ha nem wi-fi-zek, már pedig ha áram nincs, akkor a modem sem működik, szóval internet sincs. És amúgyis el akartam menni úszni délután 5-7-ig. Itt az uszodák nincsenek állandóan nyitva a publikum számára, csak bizonyos 2 órás intervallumokban.

Szóval ez lett volna a terv. Ha nem találkoztam volna Masonnel, az amerikai lakótársammal, és ha nem kérdezi meg, hogy hallottam-e az előbb azt a búgást. Kérdeztem, milyen búgást. Hát a tornádószirénát. Már éppen megkérdeztem volna, hogy ilyenkor mi a teendő, mikor mondta, hogy felhívta egy haverját (akinél nem ment el az internet), hogy nézze meg, hogy mit írnak a vihharról, és azt mondta, hogy innen 20 mérfőldre északra fog elhaladni (hát mondom, akkor nincs mitől félni…), úgyhogy most rögtön indul, hogy megnézze, mert még soha nem látott tornádót, és kérdezte, hogy nincs-e kedvem jönni.

Öhmmm, öhmmm… És nem veszélyes ez? - kérdeztem őszinte meglepődéssel, mire csak legyintett egyet. Hát, gondoltam, izgalmasabb program, mint itthon ülni a gép előtt, úszni meg máskor is elmehetek. Úgyhogy így kezdődött életem első tornádóvadászata.

Bekaptunk mindketten egy szendvicset, aztán már indultunk is. Jól tudta, hogy merre kell menni, 15-20 perc után már tisztán látható volt a bal oldalunkon a sötét felhőtömeg, ami rövidesen elérte az autópályát, amiről aztán Mason valahol lehajtott, hogy jobban tudjuk élvezni a kilátást a kisebb utakon. De az az igazság, hogy addig sokkal többet láttunk az egész viharból, amíg nem voltunk benne a közepében. Egyrészt mert minden oldalunkon ugyanolyan sötét volt az ég, másrészt pedig úgy ömlött ez eső, hogy ki sem láttunk az ablakon. Ha tornádót nem is, elöntött utakat legalább láttunk. (Nem mintha ilyenből nem lett volna elég idén Magyarországon…)

Egyébként egy Sun Prarie nevű városig mentünk el, amiről Mason azt mondta, hogy minden évben február 2-án tartanak ott egy jópofa rendezvényt. Aki látta azt a filmet (nem emlékszem a címére), amiben egy riporter egyszer csak mindig ugyanarra a napra ébred újra és újra, az tudja, hogy miről van szó. Ez a nap is február másodika, és a riporter azért utazik egy kis faluba, hogy interjút készítsen a mormotával, akitől a hagyomány szerint ezen a napon minden évben megkérdezik, hogy vége van-e már a télnek, vagy sem. Sun Prarie-n is valami hasonló van, csak nem pont ugyanazzal az állattal, de hasonlóval. Egyik évben érdemes lenne elmenni oda, nagy látványosság ez: 10 ezer ember kiváncsi a limuzinból kiszálló kis állat jóslatára. Mondjuk itt Wisconsinban valószínű, inkább az a kérdés, hogy sok hó fog még esni, vagy nem… Ha valakinek eszébe jut a film címe, légyszi írja meg, szívesen megnézném még egyszer. Jó film.

Mikor visszaértünk Madisonba, valahol felvettünk két lányt, majd hazamentünk. Az egyiküket már ismertem, ő is jött a vasárnapi arbotétumi kirándulásra, ahova Hablicsek Marciékkal mentem, és a strandoláson is ott volt szombaton. A másik lány meg az előző barátja Seattle-ből, aki látogatóba jött hozzá. Miután kicsit pihentünk a tornádóvadászat után, kitalálták, hogy elmennek az arborétumba kirándulni. Hozzá kell tenni, hogy igaz, hogy nem esett éppen az eső, de még mindig sűrű felhőzet borította az egész környéket. De tetszett az ötlet, úgyhogy velük mentem.

Hát persze, hogy miután kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk, elkezdett szakadni az eső. De így volt a jó. Bőrig áztunk mindannyian, néhol bokáig érő vízben és sárban sétáltunk-szaladtunk, és élveztük, hogy dacolunk a természet haragjával. Hű de jó volt! Lehet, hogy ez a nagy eső most megháromszorozza az itteni szúnyogpopulációt, de akkor úgy esett, hogy még a szúnyogok is elbújtak.

Először az volt az érzésem, hogy Mason egy kicsit őrült, hogy csupa ilyen elmebeteg hobbija van (ezeken kívül szeret pl. sötétben lámpa nélkül biciklizni az arborétumban, vagy sötétben sífutni a semmi közepén), de rájöttem, hogy ezek tök jók.

Apple

A Kedves Olvasóim talán még emlékeznek rá, hogy milyen szörnyű tortúrán mentem keresztül, míg működésre bírtam a T-Mobile-os telefonomat. Nézzük, mi a helyzet az Apple termékekkel.

A notebook, az ipod és a kis (a notebookhoz tartozó) távirányító csomagolása is kifogástalan volt. Biztonságosan voltak rögzítve, hogy szállításkor ne érje őket baj, mégis nagyon egyszerű volt a kicsomagolás. Egy pillanatig sem kellett gondolkodni azon, hogy most ezt hogy szedjem szét, minden nagyon figyelmesen, nagyon jól tervezetten volt összerakva. Lényegtelen dolognak tűnhet az, hogy milyen a csomagolás, hiszen előbb-utóbb úgyis kibányásszuk és megtaláljuk, amit akarunk, de egyáltalán nem az, főleg a cégek szempontjából nem. A T-Mobile-ra pl. még most is mérges vagyok amiért annyit kellett szenvednem egy nyomorult telefon megszerzéséért, az Apple viszont egy figyelmes, törődő szolgáltaló benyomását tette.

De nemcsak a csomagoláson érződik ez. A Macbookok előtelepített operációs rendszerrel és programokkal érkeznek, így szinte egy-két kattintás után, percek alatt beüzemelhetőek. További figyelmességre utal, hogy a billentyűzetnek van háttérvilágítása, ami azt jelenti, hogy most, amikor nincs áram, és teljes sötétben üldögélek itt, kiválóan látom, hogy melyik billentyű micsoda.

Az Apple-nek szerintem az a legnagyobb erénye, hogy tudja, hogy mire van szüksége a felhasználónak. Mik azok, amire szinte mindenki használja a számítógépét? Zenehallgatás, filmnézés, képnézegetés, internetezés. Az iTunes, iMovie és az iPhoto nagyon hasznos programok, amelyek nagyban megkönnyítik a megfelelő dokumentumok elrendezését, és a köztük való keresést. Csak hogy egy példát mondjak, az iPhotoval a fényképeket levő emberek arcához lehet nevet rendelni (van valami beépített arcfelismerő szoftver is, más kérdés, hogy mennyire hasznos…), vagy képekhez googlemaps-szel helyszínt rendelni, leírást mellékelni. Valószínűleg más képnézegetők is képesek már manapság erre, de azt nem hiszem, hogy az összes dokumentumról való összes adat annyira össze lenne hangolva máshol is, mint itt.

A keresés egyszerűen zseniális. Ha rákeresek egy szóra, akkor kilistázza mind a képeim, zenéim, videóim, mind az egyéb dokumentumaim közül azokat, amikben ez valahol megtalálható. Sőt, ha ez egy értelmes szó, akkor definíciót is ad rá. Pl. beírtam azt, hogy "marha", és kidobott négy olyan PDF fájlt, amelyek egy-egy 1956-os újság egy oldalának beszkennelt példányai voltak, és valóban tartalmazták a "marha" szót.

Az iWeb is része a Macbookokhoz járó iLife csomagnak. Ezzel honlapot lehet szerkeszteni, mégpedig pofonegyszerűen. Soha eddig nem láttam honlapszerkesztő programot, de ma reggeli közben összeállítottam, és otthonról feltöltöttem az alábbi, elég kezdetleges, de igényes kezdőlapot.

További figyelmesség, hogy nemcsak tengernyi sok természetesen felmerülő kérdésre van válasz az Apple honlapján, hanem videók is vannak, amelyek sok hasznos trükköt bemutatnak az adott program működése kapcsán, ezek pedig nagyban megkönnyítik azoknak az életét, akiknek ez még újdonság.

Végül, de nem utolsó sorban az Apple filozófiáját szeretném még méltatni. Nagyjából az a startégiájuk, hogy fél- vagy egyévenként adnak ki egy-egy új notebook-szériát, tehát összességében véve sokkal kevesebb termékük van, mint a többi laptopgyártónak, akik amint megjelenik egy új processzor, rögtön kiadnak vele egy új gépet. Ez annyiban hátrányba szorítja az Apple-t, hogy nem a legfrisebb hardver van a gépekben. Ennél viszont nagyobb előny szerintem az, hogy nagyon limitált a gépeikbe szerelt hardverek listája, a szoftvereiket nagyon jól tudják ezekre a hadverekre optimalizálni. Ha pl. a Macbookomra Windowst tennék, akkor az aksi fele annyi ideig sem bírná, mint így.

Szóval ezidáig nagyon meg vagyok elégedve az Apple-lel (nemcsak a Macbookkal, az iPod Touch is egy fantasztikus találmány, de arról most nincs kedvem írni; Kata majd úgyis teljesen beleszeret, és zeng majd egy ehhez hasonló ódát az Apple-ről:), és bátran ajánlom mindenkinek, aki notebookban vagy mp3-lejátszóban gondolkodik, és hajlandó az átlagosnál egy kicsit több pénzt kifizetni egy igazán jó termékért.

Reklám vége.

My best day

A mai volt eddig a legjobb napom! Azzal kezdődött minden, hogy Daniella, aki az angolórákat tartja, nagyon rosszul aludt az éjszaka. Nem mintha bármi rosszat kívánnék neki, nagyon kedves és jó órákat tart. De így elmaradtak a délutáni félórás egyéni megbeszélések, így már rögtön dél után haza tudtam menni. Amikor megérkeztem, Peng, a kínai lakótársam éppen távozott, de mondta, hogy megjött a csomagom. Ez ugyan csak egy kis része volt annak, amit vártam, de fél órán belül megjött a többi része is: a notebook, a nyomtató, és az ipod. Ha nem maradnak el a foglalkozások, akkor nem értem volna haza ilyen hamar és megint várhattam volna egy-két napot, míg legközelebb próbálkoznak.

Úgy estem neki a csomagoknak, mint éhes oroszlán a frissen elejtett vadnak, bár nem volt sok időm, mert hamarosan találkozóm Markkal, annak a párnak a férfitagjával, aki Katának is sokat segített, mikor Beloitban volt. Úgy gondolom, megérdemli az Apple, hogy egy külön posztot szenteljek neki, úgyhogy a csomagbontási élményekről majd külön írok.

Markkal elsősorban azért találkoztam, mert segített Ekintől, egy végzős török lánytól bútorokat szállítani a mostani lakásomhoz. Ekin borzasztó rendes volt, az összes bútorát ingyen ajánlotta fel nekem. Nem túl menő bútorokról van szó, de akkor is rendes, és nagy segítség. Cserébe adtam neki egy képeslapot Székesfehérvárról. Tetszett neki.

Aztán Mark elvitt a Trader Joe's-ba, egy igen stílusos és Amerikában igen népszerű élelmiszerboltba, segített válogatni, és egy csomó tanácsot adott, hogy mit mivel célszerű enni.

Szóval lett bútorom, számítógépem, és kajám is. Mi más kell az élethez? :)

Upsz, természetesen egy feleség is… :)

10 perc vidámság

Voltam Eagle Heightsban megnézni Guillermo bútorait, melyek közül sokat ingyen odaad, amiért pedig kér valamit, azok sem kerülnek szinte semmibe, úgyhogy kicsit rosszul is érzem magam, szinte semmit sem fizetek azért a tonnányi cuccért.

Marciék is ott laknak, hozzájuk is benéztünk. Aztán Guillermo visszavitt az egyetemhez kocsival, én pedig felhívtam Mirjamot, Kata egyik pótszülőjét, egyrészt, hogy bemutatkozzam, másrészt hogy megbeszéljük, hogy Mark mikor jön Madisonba. Néhány perc után megszakadt a vonal, úgyhogy elindultam valamerre, hogy jobb térerőt keressek.

Egyszer csak teljesen váratlanul megszólított valaki, és megkérdezte, hogy tudtam-e, hogy ez az egyetem legrégebbi épülete. Felnéztem a telefonomról, és egy pufók, vidám asszonyságot láttam, mellette egy kicsit idősebb és vékonyabb nővel. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok: egy vadidegen embert leszólítani azzal, hogy "hé, tudtad, hogy ez az egyetem legrégebbi épülete?"... Nem mindennapi esemény. Aztán szóba elegyedtünk. Olyan véletlen egybeesések derültek ki sorban egymás után, hogy a végén mindannyian fogtuk a hasunkat a röhögéstől.

A pufók nő itt lakik Madison közelében, van farmja, vannak állatai. (Rögtön eszembe jutottak Mirjamék: ugyanez.) Aztán kiderült, hogy a másik nő Németországból jött látogatóba (egyébként tökéletes angolsággal beszélt), mert a fia csereprogrammal itt tanult, és pufókék voltak a pótszülei... (Itt minden pótszülőnek farmja van?!) Továbbá az is kiderült, hogy a német nő növénybiológiában, erdészetben, vagy miben professzor. Hú, mondom, micsoda véletlen, a feleségem ugyanis hasonló dolgokat fog itt tanulni, és egy félévig volt már Beloit College-ban. Ez nagyon vidámmá tette őket, mert van egy jóbarátjuk Beloit College-ban, aki szintén valamiféle biológiának a professzora, és akkor Kata biztos ismeri. Utánanéztem, Yaffa Grossmannak hívják. Kata, ismered?

Kicsit tartok ettől a pufók asszonyságtól. De lehet, hogy nem kéne. De az is lehet, hogy nem kellett volna megadnom neki a számomat. Fene tudja, lehet, hogy egyszerűen vannak ilyen furcsa emberek errefelé. Leszólít egy vadidegen embert ilyen semmiséggel, aztán amikor meghallja az akcentusán, hogy nem amerikai, lázba jön, és alig bírja kivárni, hogy megtudja, hogy az illető hovavalósi. Aztán azonnyomban lelkesen felajánlja, hogy akármikor elviszi a farmjára egy hétvégére, ha akar egy kis kikapcsolódást; imád ugyanis mindenféle külföldi néppel találkozni. És az illető kezébe erőlteti a telefonját, hogy írja bele, a nevét és a telefonszámát...

Tényleg vannak itt ilyen emberek? Annyira gazdagok, hogy már mindent megvettek maguknak, amit csak lehetett, ezért olyasmit akarnak, amit pénzért nem tudnak megvenni: különleges embereket? Vagy egy nő-szatírral van dolgom, aki a házába csábítja a fiatal férfinépet...?
Őszintének tűnt (a másik asszony is), de akkor is... Egy csöppet furcsa.

Telefon

Megjött a telefonom! Viszonylag korán kihozták, már délután 3 óra körül. Ész nélkül vettem rá magam, és kezdtem szétcincálni a csomagot. Igen ám, de az nem volt olyan egyszerű, mert olyan kemény műanyagból volt, és annyira semmi fogás nem volt a tokon, mint egy konzervdobozon. Mindent megpróbáltam, míg végül a megkerestem a legnagyobb kést a konyhában, hogy azzal essek neki. Végülis sikerült: pont úgy, ahogy a konzerveket kinyitjuk.

Rengeteg tájékoztatót (angolt és spanyolt), egy töltőt, SIM-kártyát és egy headsetet rejtett a különleges T-Mobil konzerv. Megtaláltam azt a tájékoztatót, amely leírja azt a néhány nagyon egyszerű lépést, ami a telefon működésre bírásához kell.

1. Tedd be a SIM-kártyát! (Mi sem egyszerűbb ennél!)

2. Töltsd fel teljesen az aksit! (Haha! Már akkor is fel volt töltve, amikor betettem a telefonba.)

3. Egy SMS-ben megkapod a telefonszámodat.

Jó sokáig kerestem azt az SMS-t. De nem volt ott. Úgyhogy kerestem egy másik tájékoztatót, ami egy másik beüzemelési folyamatot írt le. Ez már egy kicsit hasznosabb volt. Fel kellett hívni egy számot, hogy aktiváljam a telefont. Hogy ez mekkora kínszenvedés volt... Majdnem egy óráin keresztül betűztem a T-Mobilos csajnak a nevemet, és diktáltam neki különböző azonosítókat a csomagról. Különösen sokat szenvedtünk az aktiválási kóddal, ami nálam 11 számjegyből állt, szerinte viszont 12-ből kellett volna állnia. Aztán amikor már meg is lettünk volna, kiderült, hogy 608-as (azaz madisoni) körzetszámmal már nincsen szabad számuk. Ezt már alig akartam elhinni. Úgyhogy felsorolta az összes várost Wisconsinban, és mondta, hogy válasszak, hogy melyiknek a körzetszámát akarom. Végülis rávettem, hogy válasszon ő egyet, mert foglalmam sincs, hogy mik ezek és hol vannak.

A végére egészen belejöttem a dolgokba. Szintén betelefonálós módszerrel aktiváltam a feltöltőkártyámat, és a hangpostafiókot is. Ezzel a telefonnal emailcímekre is lehet szöveges üzenetet küldeni, és emailcímről is lehet a telefonra üzenetet küldeni. (De az üzenetfogadás is pénzbe kerül, úgyhogy csak óvatosan...) Ilyen Magyarországon is van?

A térerővel sem vagyok teljesen megelégedve... Madisonnak a középső részére tökéletes lefedést mutatnak a honlapjukon, ennek ellenére annak is örülni kell, ha 5-ből 2 pálcika világít. Nem valószínű, hogy másnak is fogom ajánlani az itteni T-Mobilt.

My black day

Ma volt az első nap, amikor kiborultam. Tegnap defektet kapott a biciklim hátsó kereke (6 nap után?!), a két pedál már eddig is el volt törve. Úgyhogy ma mindenhova gyalog és busszal kellett mennem, ami egy katasztrófa. Gyalog azért, mert viszonylag nagy távolságokat kell megtenni (az egyetemtől 2.5-3 km-re lakom), és ma borzasztó hőség, vagyis inkább magas páratartalom köszöntött Madisonra. Nem értem honnan jön ez a sok pára. Az oké, hogy itt van ez a két nagy tó, de ezek sehol sincsenek a Balaton vagy akár a Velencei-tóhoz képest sem, és otthon ilyen uszodahangulatú fülledt meleget még nem tapasztaltam.

Mára végre elkészült az a papír, amivel mehetek Social Security Numbert kérni. Kb. 3-ra meg is szereztem, az SSN iroda pedig 4-ig van nyitva, ezért tök jól odaértem volna, és ezen is túl lettem volna, ha az a busz, amire negyed órát vártam a 30 fokban, nem csinálja azt, hogy megáll a megállóban, egy pillanatra kinyitja az ajtót, aztán szinte az orrom előtt be is csukja, majd továbbáll. A következő buszra vártam majdnem fél órát, de nem jött, és így már nem értem volna oda az irodába, így inkább hazagyalogoltam, azzal a titkos reménnyel, hogy végre kiszállították a telefonomat, és vége a teljes elszigeteltségnek. (Otthon ugyanis van internet, de számítógépem nincs. Telefonom sincs, úgyhogy ha valakivel kommunikálni szeretnék, vagy akármit el kell intézni, be kell mennem az egyetemre. Otthon gyakorlatilag semmit nem tudok csinálni.)

Hát persze, hogy nem volt otthon senki, amikor kihozták a csomagomat, és mivel alá kell írni az átvételt, még most sincs telefonom. Kitettek egy cetlit az ajtóra, hogy legközelebb holnap 2-5 között vagy 5 után próbálkoznak. Nagy segítség. Gubbasszak otthon 2-től estig? Lehet, hogy kiveszek a könyvtárból egy jó vastag algebrai topológia könyvet, azzal el leszek...

Ja és tegnap este a barátságos amerikai szobatársam (a másik nem túl barátságos, de még csak egyszer láttam) rávett, hogy menjek vele meg még valami matekos haverokkal egy bárba sörözni. Akkor már defektes volt a biciklim, ezért a kínai szobatársam biciklijét kértük kölcsön. Nahát ilyen idegesítő biciklin én még sosem ültem. Automata váltós (értsd, teljesen véletlenszerűen vált, akkor, amikor ő akarja) és kontrafékes (ami különösen akkor jó, ha az ember hirtelen akar fékezni, és a levegőbe nyúlkál az ujjaival). Valami sörözőnek a teraszára ültünk le 10-12 "ismerős" mellé, akik közül - mint kiderült - még a szobatársam sem ismert szinte senkit, a matek tanszékhez sem volt semmi közük, és kiválóan el voltak nélkülem is. Úgyhogy ültem ott egy-másfél órát, nézegettem körbe-körbe, aztán hazamentem.

A biciklit holnapra megjavítják (nem volt kedvem még a szereléssel is kínlódni, inkább beadtam szervízbe), talán akkor majd jobb kedvem lesz.

Csak hogy valami jó élményt is írjak. Első ránézésre nagyon tetszik a matekos PhD hallgatók közössége. A legtöbben nagyon barátságosak. Egy argentin sráccal mentem el vb-döntőt nézni, egy kolumbiaitól fogok bútorokat venni, filmklubot és fürdést szerveznek (utóbbihoz még azt is, hogy ki kit visz el kocsival a strandra), és különböző szemináriumokat is. Lehet, hogy csak azért, mert nagyon sok PhD hallgató van, de soha nem tűnik üresnek a matek épület, mindig van ott élet.

Wisconsin és a farmerek

A legújabb dolgot amire nagyon rákattantam, úgy hívják, CSA, azaz Community Supported Agriculture. Erről a 151 oldalas "The Guide to Graduate Student Life"-ban olvastam, és kiderült, hogy azok az emberek sem igen ismerik ezt a lehetőséget, akik már hosszabb ideje itt laknak.

Szóval mi is ez? Egy együttműködés helyi farmerek és a lakosság között. Van egy hosszú lista azokról a farmokról, akik ebben a programban részt vesznek. A lakó ezek közül választhat egyet akivel együttműködik. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági év elején (farmtól függően április, május) fizet a farmnak x dollárt, a farm pedig ezért cserébe minden héten készít neki egy csomagot az épp termő friss zöldségekből és gyümölcsökből. Különböző csomagokra lehet előfizetni: hetente egy csomag, kéthetente egy csomag, de van rugalmas változat is, ami úgy működik, hogy az ember mondjuk 14 csomagra fizet elő, és azokon a heteken hoz el egyet, amikor szüksége van rá.

A csomagokat a farmokon, vagy kijelölt szétosztóhelyeken lehet átvenni. Amelyik farm ajánlatát részletesebben megnéztem, az kb. $30-t kér egy csomagért, ha egy évre fizetsz elő, és kb. $35-t, ha rugalmas csomagot választasz. Kicsit ez soknak tűnik, de amit adnak, az is sok: nagyjából egy két felnőttből és két gyerekből álló családnak elég egy hétig.

Viszont rengeteg előnnyel jár: friss, jó minőségű termék, nem a piaci tömegben kell összeválogatni a dolgokat, és honlapokon, vagy a csomaggal járó újságban recepteket, tanácsokat is adnak a zöldségek felhasználásához. Nagyon jó, nem?

Egy ekkora csomag kettőnknek sok lenne, és sajnos olyan opciót nem láttam még, hogy a csomag méretét csökkentik, csak olyat, hogy ritkábban jön a csomag. De az azt talán érdemes megfontolni, hogy valakivel szövetkezünk, és egyik héten ez, másik héten az megy a csomagért. Csak hát 2 hét múlva már nem olyan friss a cucc. Mondjuk a zöldségnek egy része elálló (pl. krumpli, hagyma), lehet, hogy lehet meg lehet úgy oldani, hogy semmi ne romoljon meg. A másik lehetőség, hogy lemondunk a húsról és egyéb kajákról, és a zöldséget is zöldséggel esszük. Az egyik farmnak a csomagjairól pl. itt láthattok képeket:

http://simplegoodandtasty.com/tag/harmony-valley-farm

Sajnos az alapcsomag általában csak zöldséget tartalmaz. A gyümölcsre külön kell előfizetni. Akinek sok ideje van, megnézegetheti a farmok listáját, és kereshet olyat, amelyik nemcsak brutál nagy adagokat szállít, hanem kisebbeket is, és azokat nem ugyanolyan áron ($30), mint a családi csomagokat. Sőt, olyat lenne a legjobb találni, ahol zöldséget és gyümölcsöt lehet egy csomagban rendelni. http://www.macsac.org/farmlist.html.

Akinek pedig nincs sok ideje, de ennek ellenére mégis olvassa ezt a blogot, néha írhat egy-egy megjegyzést, kommentet, csak hogy érezzem, hogy szavaim meghallgatásra (azaz elolvasásra) találnak.

Az első tanítási nap

Reggel 8-kor kezdődött az első angolóra. Ettől féltem egy kicsit, mert semmi kedvem nem volt azért bent ülni órákor, hogy angolt tömjenek a fejembe, amikor az utcán is megtanulok beszélni. Ráadásul amikor beléptem a terembe, mindössze egy nem kína/koreai ember volt ott, az is a tanár. De nagyon kellemesen csalódtam.

Először is, ez az óra egyáltalán nem az angol nyelv tanulásáról szól, hanem arról, hogy hogyan tartsunk jó órákat. Hogyan tegyük koherenssé, világossá, érdekessé, követhetővé a mondanivalónkat, hogy kommunikáljunk a hallgatógággal, hogy motiváljuk őket, stb. Baromi jó, nagyon megjött a kedvem a tanításhoz. Amikor az ELTÉn gyakorlatot tartottam, akkor csak az volt, hogy odaküldtek a csoporthoz, hogy tartsak valamilyen órákat, én meg tartottam. Persze próbáltam minél jobban csinálni, dehát az ember magától nem jön rá minden fogásra. Itt pedig mindent megtanítanak, fantasztikus!

Megtanuljuk az elmélet-részét a dolognak, nézünk példavideókat, de hogy gyakoroljunk is, kell prezentációkat, és diszkussziót tartanunk. Az első feladatra 2-3 napunk van felkészülni, egy 8 perces bevezetőt kell tartanunk egy kurzushoz: elmondani, hogy miről szól a kurzus és miért fontos, mik a követelmények, hogyan tudnak készülni rá stb. Annyira megtetszett, hogy elsőnek jelentkeztem. A diszkussziót párokban csináljuk, arra is elsőnek jelentkeztem, a ferdeszemű banda viszont nem volt túl lelkes, úgyhogy a tanár valakit beosztott mellém. Nem tűnt túl boldognak... de nem érdekel különösebben.

Furcsák ezek a kínaiak, bár vannak köztük olyanok, akik jó fejnek tűnnek. Az angolóra elején például mindenkinek kellett két dolgot mondani magáról, egy általánosat és egy különlegeset. Az egyiküknek nagyon nehezére esett olyan dolgot mondani, ami rá nézve egyedi. Gondolkodott, gondolkodott, mígnem lassan csak talált egyet: az ananász csípi a száját.
Van egy kínai, akinek egy szavát sem értem, olyan hardcore kínai akcentussal beszél, és van egy akinek olyan neve van, hogy azt csak úgy tudja kimondani, hogy közben úgy csinál a fejével és a nyakával, mintha öklendezne. Vicces társaság.

Aztán volt egy algebra és egy topológia/geometria felkészítő az augusztusi Qualifying Examekre. Mindkettő jól felépített, követhető, érhető volt, pedig Phd hallgatók tartották, nem tanárok. Úgy tűnik, hasznos dolog ez a nyári tanítás tanítása program.

Árak

Nemrég írtam a kajaárakról. Közben megnéztem ugyanazokat a termékeket a Coppsban is és ott jóval olcsóbbak. Olyan áruház, mint a Whole Foods (ahonnan a múltkori árakat írtam), szinte nincs is Magyarországon, talán egy hatalmas biobolthoz áll a legközelebb. Tényleg tele van jó minőségű áruval, de alacsonyabb kategóriás termékeket nemigen tartanak.

Szóval az árak a Coppsban (mindenből a legolcsóbb, amit találtam):

kenyér: 300 ft/kg

liszt: 200 ft/kg

sajt: 1700 ft/kg

darált marhahús: 1300 ft/kg

tej: 220 ft/l (Marci egyáltalán nem túlzott, amikor Wisconsint tejnagyhatalomként emlegette.)

krumpli: 110 ft/kg (nem tudom, a másik Coppsban ez miért volt sokkal drágább)

zöldbab: 450 ft/kg

paradicsom: 700 ft/kg

Kb. 500 ft/kg-ért lehet venni bizonyos csirkealkatrészeket is.

Ez azért már egész baráti, és még mindig nem voltam a Woodman'sben, ami kb. az itteni Tesco/Auchan.

Abrorétum és foci

Ma reggel is 5 előtt érbedtem, valószínűleg arra, hogy valaki bekapcsolta a légkondit, ami elkezdett zúgni, és hideg is lett. Itt valahogy mindenki annyira rá van kattanva erre a légkondi-dologra, hogy az már szinte nem is ház, amiben nincs ilyen. Mostanában kellemes meleg idő van itt, kissé magas a páratartalom a sok tó miatt, de attól még elviselhető az idő. És az emberek horribilis összegeket kifizetnek nyáron a legkondi működtetésére, még ha csak pár fokkal is van melegebb a kelleténél.

Egyébként rájöttem, hogy egyáltalán nem bánom, hogy mindig felébredek ilyen korán. Ma is biciklizni mentem reggeli után, ezúttal az arborétumba. Kicsit elkéstem, mert 6 óra fele már jött a nap, és kezdte elzavarni a hajnal kellemes hűvösségét. Mélységesen egyetértek a nagypapámmal abban, hogy ez a része a legszebb a napnak. Ahogyan ő mondja, "harapni lehet a friss levegőt".

Az arborétum is a Wingra-tó partján van, csakúgy, mint az állatkert. Mindössze 5 perc biciklivel onnan, ahol most lakom. És gyönyörűszép vidék, legalábbis reggel az volt. Megállni nemigen volt szabad, mert rögtön letámadott 30 szúnyog. Van egy hosszú autóút az erdőn keresztül, azon gurultam végig biciklivel. Vannak gyalogos túraútvonalak is, mindjárt arra is rátérek.

Meglepődtem azon, hogy milyen bártak az állatok. Kezdődött ez tegnap a nyuszikkal, akik szinte elfoglalták a város szélét. (Mondjuk nem is csodálom, mert valahogy olyan kevés ember van most a városban, hogy időnként már-már lakatlannak tűnik. Amikor reggel egy viszonylag nagy szupermarketben voltam, több eladó volt, mint vásárló.) Most pedig biciklizés közben könnyen meg lehetett figyelni az út szélén virgonckodó madarakat. Az egyik még rá is szállt egy gyalogos fejére. És ezek nem verebek vagy galambok voltak. Aztán amikor a túraútvonalon sétáltam, az ösvény melletti kis domb mögűl hangokat hallottam. Közelebb mentem, hogy megnézzem, mi az, és akkor hirtelen kiugrott onnan egy őz-szerű állat, de nem futott világgá, megállt tisztes távolságban, és nézett. És én is néztem. A Pentelei-erdőben ha láttam őzet, mindig csak egy pillanatra láttam, úgy elvágtatott onnan. Kár, hogy Mókus nem volt ott velem, mert én nem ismerem fel az állatokat. Lehet, hogy őz volt, de nekem az volt az érzésem, hogy olyan gazella-szerűen fut és szökken. Ott pedig, ahonnan ez az állat kiugrott, 4-5 furcsa, nagytestű madár álldogállt. Nem tudom, melyik bolond madár az, amelyik az erdőben sétálgat. Úgy néztek ki, mint a pulykák, legalábbis a nyakuk és a fejük. A nyakuk tetején, a torkuknál egy piros úszóhártyaszerű dísz volt. Nagyobbak voltak, mint a pulykák, és a testük hosszúkásabb volt. Valószínűleg alapból vizimadarak, mert két másikat is láttam kijönni a vízból, csak ők is úgy gondolták, hogy ezen a szép reggelen kirándulnak egyet az abrorétumban. Találtam egy nagy tollat is, valszeg ettől a fajtól származik. Fekete-fehér csíkok vannak rajta keresztben. El is neveztem magamban zebramadárnak.

Még a mosogató fölötti pókról nem meséltem. Akárhányszor el akarom mosni a poharamat, vagy a tányéromat, mindig belefejelek abba pókhálóba. Valószínűleg a többi lakó észre sem veszi, mert alacsonyak. Még nem határoztam el magam, hogy eltűntetem onnan, mert gondoltam, lehet hogy ez az ő háziállatuk, aztán szomorúak lennének. De lehet, hogy csak arról van szó, hogy nem mosogatnak...

Megtudakoltam, hogy hol lehet nézni a focivb-t, és nagy lelkesedéssel ültem le tegnap a bronzmeccs elé egy szép kivetítőhöz. Azt olvastam az indexen, hogy nagyon jó volt a meccs, úgyhogy kicsit sajnálom, hogy csak az első félidőt néztem meg. De nem volt kedvem tovább maradni, mindjárt mondom, miért. Először is, nagyon furcsa volt a közvetítés. Show-jelleget csináltak a műsornak. Szokták azt emlegetni, hogy az 1994-es vb-től kezdődően lett igazi business a foci. Aki nem tudja, ebből az is könnyen kitalálhatja, hogy melyik ország volt a házigazda. Akkor is olyan show-szerű, európai ember számára már-már nevetséges körítést alkottak hozzá.

Elkezdődött a meccs. Az amerikai focin, ketrecharcon és pankráción nevelkedett amerikai közönség láthatóan azt értékelte a legjobban, amikor valakit jól felrúgtak, vagy beletapostak a bokájába. Olyan érzésem volt, mintha nem igazán tudnák, miről szól ez a játék. Aztán végülis gólöröm is volt, de ez is furcsa volt, mert majdnem mindenki ujjongva ugrott fel a német és az uruguayi gólnál is. Messziről látszott, hogy mely szurkolók azok, akik tudják, mit néznek. (Pl. egy német csoport.) Meg aztán olyan hideg levegőt fújt a nyakamba a légkondi, hogy az első félidő után rohantam ki a tűző napra melegedni. És már nem volt kedvem visszamenni... De ma újra próbálkozom, mert ez mégiscsak döntő lesz, és jön néhány idősebb matekos graduate student, és főleg az most ez elején sokat segítenek a jó kapcsolatok. :) Ezúttal nem hagytam otthon a pulcsimat.

Szervezettség

Az egyetem felszereltsége fantasztikus. Elképzelhetetlenül sok gép van, amit hallgatók használhatnak. És egyáltalán nem lepukkantak. A mostani gépemben 2.4 GHz-es Core 2 Duo processzor van, és egy akkora Apple monitor van hozzá, hogy alig látni ki mögüle.

Az első nap kaptunk egy halom tájékoztatót. A városról, a campusról, a biciklis közlekedésről, az órákról, a szabályokról, a teendőinkről, elkövetkezendő programokról, még a madisoni szlengről is. Itt valszeg nem fog előfordulni, hogy nem tájékoztatnak az államvizsga kezdési időpontjáról.

Mindenről van tájékoztató, és mindennek van felelőse. Még ahhoz is adnak tanácsot, hogy hogyan étkezz rendesen, hogyan szervezd meg a teendőidet. A 151 oldalas kézikönyvem (The Guide to Graduate Student Life) még arra is kitér, hogy sötétedés után ne sétálj egyedül a campuson. És ha sehogy se találnál magadnak valakit, aki elkísér, akkor felhívhatsz egy számot, és kapsz magad mellé ingyen egy kísérőt.

Első élmények

Én már Madisonból írok, és éppen azzal szenvedek, hogy tudjak hosszú í-t írni, ugyanis jelenleg csak copy-paste-tel megy. Annyi élmény ért néhány nap alatt, hogy a nagy részét szerintem már el is felejtettem, pedig próbáltam megjegyezni, hogy mit akarok feltétlenül beleírni a blogba.

Kezdem az elejéről. Az utazással semmi gond nem volt. A varsói járat pontos volt, ráadásul fantasztikus szendvicset adtak reggelire. Az átszállás is simán ment, és bár a Varsó-Chigaco járat vagy háromnegyed óra késéssel indult, nagyjából pontosan érkezett. Megérkezéskor kezdtem izgulni, mert mindenki óva intett a kegyetlen amerikai határőröktől, és a sor is szép lassan haladt. Odaértem hát az útlevélellenőrzéshez, ahol a fiatal fickó olyan jó kedvében volt, hogy elkezdett viccelődni valamit a papírjaimmal, én meg annyira meg voltam lepődve, hogy semmit sem értettem az egészből. Aztán jött a csomagátvilágítás, ami mindössze annyival volt nehézkesebb, mint akármelyik európai országban, hogy megkérdezték, hogy milyen kaját viszek magammal. Mondtam, hogy csak csokit, ők meg mondták, hogy OK.

Azt hittem, hogy működni fog a telefonom, de nem így volt. Nem talált hálózatot. Viszont mindenképp haza akartam telefonálni, és az indiai srácnak (akinek a helyén lakom most) is oda kellett szólnom, hogy megérkeztem, ezért lecsaptam egy pénzbedobós telefonra. Az indiai srácot sikerült felhívnom onnan, otthonra viszont nem ment. Nem is sikerült volna a problémát orvosolni, ha nincs borzasztó nagy szerencsém.

A következő történt ugyanis. A buszt, amivel Madisonba utaztam, hamar megtaláltam. Nem voltam biztos benne, hogy az a madisoni, úgyhogy megkérdeztem valakit. Az volt az. A sofőr betette a csomagot, felszálltam, leültem, és elindultunk. Kb. 10-en ültünk a buszon ekkor. Néhány perc múlva vettem észre, hogy az előttem ülő két nő magyarul beszélget. Tényleg kicsi a világ. Az egyikük már vagy 10 éve itt lakik Amerikában, a másik pedig látogatóba jött hozzá. Az előbbi nagyon kedves volt, megadta a telefonszámát, rendes címét és email címét, és mondta, hogy szívesen segít akármiben. Ezt be is bizonyította azzal, hogy a második megállóban kikönyörögte a sofőrtől, hogy hadd ugorjunk le egy percre a bedobós telefonokból telefonálni (nem lehet csak úgy leszállni biztonsági okokból; amikor visszaszálltunk, a másik nő mondta is, hogy valemelyik morcos utas morgott is a távollétünkben, hogy "ilyen másik országban nem történhetne meg"...), és egy speckó kóddal haza tudtam szólni. Érdekesség még, hogy a buszon nem felszálláskor kell fizetni, hanem a buszon gyűjtik össze a pénzt. Természetesen az egydollárosokkal fizettem.

Az első dolog, ami az utakon feltűnt, az az volt, hogy más jellegű autókkal járnak. Nem feltétlenül a 10 méret hosszú limóra gondolok, amit az első kanyarban láttam. Inkább arra, hogy sok a viszonylag nagy autó. A terepjáró, vagy a nagy csomagtartójú, már majdnem kisbusz-jellegű kocsi. Ami meg nem nagy, az meg sokszor már inkább sportkocsi.

Madisonban az indiai srác kínai haverja várt és elvitt a házunkhoz. Most hárman vagyuk a házban: a kínai srác, egy amerikai srác, és én. Van egy másik amerikai is, aki ott lakik, hogy éppen kirándul. A kínai srác nagyon jó fej, segítőkész, csak 5 perc beszélgetés után mindig arra lyukad ki, hogy most mennie kell dolgozni, majd később beszélünk. Az amerikaival egyszer találkoztam eddig a konyhában, akkor is úgy meg volt lepődve, mintha nem tudta volna, hogy egy új lakosa lesz a háznak.

A ház nagyon szép helyen van, egy köpésre az állatkerttől. Mindenképp be akarok majd nézni az állatkertbe, mert Mókus is mondta, hogy jó. A megérkezésem utáni reggelen 3-kor ébredtem, utána fél 5-kor, ma pedig háromnegyed 5-kor. Szóval javul ez, de még nem az igazi. Reggel 8 előtt nemigen van semmi, úgyhogy akkor sétálgatni és biciklizni szoktam. Tegnap és tegnap előtt gyakorlatilag reggeltől estig papírmunkát intéztünk, de most már szinte mindenen túl vagyok. Nagyon hasznos munkát végzett a matek tanszék azzal, hogy összesűrítette a piszkos munkát, és így hamar letudtuk. Már van itteni bankszámlám, bankkártyám, betettem rá a pénzt, amit hoztam, van Wiscard-om (amolyan egyetemi személyazonosító) és matekos emailcímem. A jövő héten már telefonom és ingyenes buszbérletem is lesz.

Ha majd lesz bérletem, felderítem a bevásárlóközpontokat. Biciklivel is nagyon jól lehet a városban közlekedni, de a jó nagy és olcsó boltok a város szélén vannak. Egyébként ha nem akar az ember túl messzire menni, a bicikli a legjobb közlekedési eszköz, mert viszonylag gyors és nincsenek parkolási problémái. Két nagyobb kajásboltban már voltam, ezek is jók, de állítólag nem a legolcsóbbak (Copps, Whole Foods). Majd veszek még mintát és összehasonlítom az áraikat.

A kaja drága. Szerintem átlagosan kb. 2-szer annyiba kerül minden, mint otthon, de a legolcsóbb boltban (Woodman's) még nem jártam. Egy font krumplit a piacon 2 dollárért árulnak, tehát 1 kiló kb. 950 forint. A Coppsban volt $6-ért 5 fontos zacskó, de ez még mindig kb. 550 forint per kiló. Zöldbabból 700 ft/kg, dinnyéből 470 ft/kg, paradicsomból 950 ft/kg volt a legolcsóbb, amit láttam, ráadásul az utóbbi üvegházas volt. A darált disznóhús majdnem 2000 ft/kg, a csirkemellfilé szeletelve 4000 ft/kg. A tej kb. 300 ft/l, de ez van olcsóbban is. Ez az egyetlen kajaféle, ami az itthonival egy kategóriában van. A kenyerek is nagyon drágák. A Coppsban tudtam egy fél kilós kenyeret venni 1 dollárért (440ft/kg), ma a Whole Foodsban a legolcsóbb kenyér több, mint 1000 ft/kg volt... De persze nem érdemes azt nézegetni, hogy az itthonihoz képest mi drága is mi olcsó, inkább azt kell nézni, hogy itt hol lehet a lehető legolcsóbban megkapni a dolgokat. Érdekességként azért mégis leírtam ezeket, ha másra nem, arra jó volt, hogy gyakoroljam a mértékegységváltást, amiből egyébként már nagyon elegem van.

Az állatokról. Madisonban sok állat van. Az állatkert környékén és hajnalban különösen. Egyik reggel láttam vagy 10 nyuszit az utcákon. Mókusból is sok van, de nyusziból többet láttam. Tó is sok van, kacsa is sok van, de sajnos szúnyog is sok van.

Az emberek alapvetően nagyon kedvesek és segítőkészek, de van egy-pár furcsa szokás. Pl. tegnap bementem az egyik matekos gépterembe, és köszöntem az ottülő két (ismeretlen) lánynak, ők meg úgy csináltak, mintha észre sem vettek volna. Jó, megesik az ilyen. De amikor jöttem kifelé, és megint köszöntem, hirtelen elhallgatott a beszélgetés, és úgy néztek rám, mint borjú az új kapura, és akkor sem köszöntek vissza. Úgyhogy a géptermekben ezóta nem köszönök.

Once upon a time there was Berry and Beary...

Üdvözöljük kedves nézőinket, Önök a Maci és Mókus aMerikában című szórakoztató és ismeretterjesztő talk-show első adását olvassák. Házigazdánk ma este Mókus, kit hamarosan Maci követ külföldi hírekkel. Mint Önök közül bizonyára legtöbben már kitalálták, ma debütáló sztárműsorunk apropója házigazdáink várhatóan rendkívül színes és érdekes élete aMerikában. Részletes és eseménydús élménybeszámolóink előtt azonban következzék egy rövid összefoglaló arról, hogy hogyan is jutottunk idáig. Házigazdáink élete ugyanis az élet minden terén összefonódni látszik, lássuk hát, mivel is volt dolgunk az elmúlt évben.

Első szál

2009 január : Mókus először megy világgá aMerikába. Élményeit képernyőre veti és nagy sikert arat vele.

2009 június : Maci és Mókus Szeretve Tisztelt Nagy Előd 1 és Szeretve Tisztelt Nagy Előd 2, alias Marci és Mariann esküvőjén vesznek részt, kik később elutaznak aMerikába. Maci fülébe bogarat ültet Szeretve Tisztelt Nagy Előd 3, alias Béla, aki hosszasan ecseteli Macinak az amerikai PhD szépségeit.

2009 október : Maci végleg elhatározza, hogy szeretne külföldön PhD-zni. Mókus nem feltételezi, hogy őt is felveszik, ezért elhatározza, hogy ő majd regényt ír, míg Maci a Nobel-díjra gyúr.

2009 október - április: Maci és Mókus éjjel-nappal felvételizik. Napi 25 órában formanyomtatványokat tölt ki, GRE és TOEFL vizsgára készül, regisztrációs díjat fizet be, sopánkodik, reménykedik, izgul, sír, elkámpicsorodik, azt kívánja, bár sose kezdett volna bele ebbe az egészbe. Utóbbi hat főleg Mókus.

2009 január : megérkeznek az első eredmények. Macit mindenhova felveszik, a Harvardtól kezdve. Mókus az öngyilkosságot fontolgatja. B-tervként egy féléves kongói önkéntes munkát fontolgat, ahová egyébként gubanc nélkül beválogatják. Jellemző.

2009 március : Mókust felveszi a University of Wisconsin-Madison, Mókus titkos kedvence. Rövid öröm után kétségbeesés, hiszen pénz nem jár a dolog mellé. Mókus őrülten elkezd pénzekre pályázni. Sírás, kámpicsor, átvirrasztott éjszakák, enyhe szív-és érrendszeri elváltozások.

2009 május : Mókus állást kap. A gravitáció törvényét megcsúfolva két centivel a nyikorgó padló fölött lebeg. Persze rögtön kiderül, hogy az élet nem ilyen egyszerű, hiszen az állás csak fél évre szól, és rengeteg papírmunka illetve bankos frincfranc vár még rájuk.

2009 június : Mókus és Maci sikeresen védnek és államvizsgáznak. Az utolsó tanulmányi akadály ezennel elhárul az aMerikai PhD elől.

2009 július : Maci elrepül aMerikába. Mókus itthon rágja a körmét, hogy minden papírja rendben lesz-e, megérkezik-e, lesz-e vízuma időben. Közben meglátogatja szeretett rokonait és barátait, illetve a kedves embereket a múltjából.

Második szál

2009 október : Maci megkéri Mókus kezét. Úgy, ahogy azt a filmekben csinálják, tópart, holdfény, kézzel hímzett díszdobozka. Mókus perszét mond. Nem úgy, mint a filmekben. A gyűrűt Mókus nem találja meg kapásból, csak némi magyarázat után. Jellemző.

2009 október - január : Maci és Mókus gondolni se mer arra, hogy mennyi szervezés áll előttük, ha tényleg össze akarnak házasodni, ezért pszichéjükből inkább kizárják az efféle zavaró mellékzöngéket, és teljes gőzzel felvételiznek.

2009 február : Maci és Mókus rájönnek, hogy tetűmód el vannak késve a szervezéssel. Minden nagyon drága és különben is, már le van foglalva. Mentőötlet : Aszófő. Mókus természetesen elhatározza, hogy mindent kézzel fog csinálni, mert megvenni költséges és snassz.

2009 március - július : Mókus és Maci készülnek. Pontosabban Mókus fejvesztve rohangál, bevásárol, fest, ruhapróbál, gyöngyöt fűz, díszeket készít, telefonál, meghívót ragaszt, nyomtat, borítékol, Maci pedig gondolkodik, bölcsen hallgat és mindig kéznél van, ha vigaszvállra van szükség.

2009 június 25. : Maci legény-, Mókus lánybúcsút vesz. Zseniális parti, nagyszerű barátokkal.

2009 július 3. : Maci önként végleg lemond szabad akaratáról. Mókus elégedetten dörzsölgeti a kezét, hogy megfogta a PASIT, aki nemcsak rettentő okos, de még kedves is, ráadásul esztétikus hátsó fertálya van, pedig ez a kombó igen ritka, mint a fehér maci.

Igen érdekes lesz közös talk-showt alkotni. Mókust már ismerik, kedves bloghívők, tőle továbbra is a megszokott szarkasztikus, öniróniadús, nyelvújító fejezeteket kell várni. Maci azonban tele lesz meglepetésekkel, új, soha nem látott távlatokat tár fel Önök előtt, amikor zseniális gondolatait megosztja Önökkel. Tartsanak velünk műsorunk során minden nap, kövessék a legújabb híreket, és akár nyerhetnek is*!

*amennyiben feladják a lottószelvényüket