2010. október 24., vasárnap

Itt van az ősz, itt van újra

Macival péntek esténket azzal töltöttük, hogy elmentünk egy Taste of Nations című rendezvényre, ahol alsósoknak (értsd: undergraduate diákok) mutatkozott be egy rakás ország. Mivel nekünk minden műtárgyunk, amit fel tudtunk lelni a lakásban, két szál kokárda volt, ezért megpróbáltam kitalálni mindenféle érdekeset, amivel meg tudjuk fogni az embereket. Legalábbis a nagy kondér gulyáson kívül. tekintve, hogy a rendezők valamilyen általam idáig meg nem értett oknál fogva egy hatalmas brazil zászlót feszítettek ki az asztalunk felé (amit szégyenszemre először ukránnak véltem), ezért mindig azzal kellett kezdenünk a mondókánkat, hogy "nem, mi nem brazilok vagyunk" és csendben utánagondolnunk, hogy "vak vagy, idióta?". A fiatalok rendkívül élvezték, hogy újra és újra kimondathaják velünk, hogy megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért, illetve hogy ők próbálkozhatnak olyanokkal, mint "egészségedre" vagy "köszönöm". A kiállításunk fénypontja azonban a történelmünket bemutató plakát volt - ilyet se b... upsz, láttam még. Közszórakoztatásra lássuk hát, mi tetszett ennyire az amcsiknak. Az ő arcuk reakciósora (hiába, túl sok Lie to Me-t nézek) valahogy így nézett ki: érdeklődés - meglepődés - ámulat - részvét - kétségbeesés - hitetlenkedés - őszinte szórakozás.

Funniest history in the world
A világ legviccesebb történelme

895 - we conquered the Carpathian basin
895 - elfoglaltuk a Kárpát-medencét

From 895 to present:
895-től napjainkig: - we were defeated by the Romans
először legyőztek minket a rómaiak
- then by the Tatars
aztán a tatárok
- here came the Turkish
majd jöttek törökök
- followed by the Austrians
következtek az osztrákok
- then the Germans took over
majd a németek vették át az uralmat
- and the Russians
és az oroszok
- currently we are waiting for the next conqueror...
most pedig a következő hódítóra várunk...

In the meanwhile:
mindeközben: - we lost both world wars
elvesztettük mindkét világháborút
- and when there was nothing out there, we had multiple civilian wars
és mikor semmi nem történt odakint, polgárháborúztunk
- now that there is peace for a while, we are experiencing natural disasters daily - the last one even made the news in the US
most, hogy béke van, naponta sújtanak bennünket a természeti katasztrófák - a legutóbbi még az amerikai hírekbe is bekerült


Still wondering why we are sarcastic?
még mindig nem érted, miért vagyunk szarkasztikusak?
Ennyi. Reméljük, jól szórakoztak. Alant lelhetünk még néhány friss őszi fotót, melyek csodával
határos módon eddig nem vesztek el.




2010. október 21., csütörtök

Van egy kis probléma ezzel aZamerikával

Előhang

Legelőszöris megkövetjük mélyen tisztelt közönségünket hosszas hallgatásunkért. Ha nem követtetnek meg, követet küldünk, követni fogjuk őket, és követ kötünk a megkövesedett övükre. Szánalmas, jelentéktelen és elenyészően pitiáner indokunk fenti barbár és lelketlen cselekedetre egyszerű: meghalni sincs időnk, nemhogy szórakoztató és színes esszék szivbemarkolóan ékesszóló frázisbugyraiba belebonyolódnunk. Az utóbbi hetek során kénytelenek
voltunk azt a megfigyelést tenni, hogy ebben az országban rövidebb a nap, mint huszonnégy óra, a tanórák ellenben
hosszabbak, mint mi ki van írva, kevesebb az oxigén a levegőben, az alvás kevésbé pihentető, a leckemennyiség gyorsabban halmozódik fel, mint a szemét a Csendes-óceánon, és mindenki más ráér moziba menni, sétálni, meccset nézni, kirándulni, mi meg csak ülünk a háromnegyedhomályos lakásunkban és eszeveszettül gépelünk, dolgozatot javítunk, beadandót írunk, vagy ha nem, akkor takarítunk, főzünk, mosunk, mosogatunk. A mókuskerék otthon legalább aranyos, de az amerikai verzióban valami végtelenül unalmas, buta és szürke állat szaladgál. Hetek óta azon gondolkodom, hogy miért nem születtem például verébnek. Azoknak nincs más dolguk, mint enni, aludni meg szaporodni, ami az elmúlt hetek tükrében rendkívül csábító programcsomagnak hangzik. Vagy baktériumnak, azt még le se lehet lőni. Mer' ez, hogy minden reggel ugyanolyan fáradtan kelünk fel, mint ahogy lefeküdtünk, ráadásul az utóbbi időben fúrásra-faragásra minden áldott reggel, nem állapot. A kérdés már csak az, hogy mit csinálunk rosszul? Mást se látok itt a lakótelepen, mint kínai anyukákat és apukákat sétálgatni a purdéikkal egész álló nap. Nekik miért nincs dolguk?

Vicces azért ez az ország

Itt tényleg minden arról szól, hogy te jól érezd magad, és hogy mindenből showműsort kell csinálni. Mikor Obama itt volt, az egész város felfordult fenekestől, ezrek álltak a sorban, mit ezrek, tízezrek! Tolongás és csalás nélkül.
Ordibálás és anyázás nélkül. Milyen emberek ezek? Emberek egyáltalán?
Elképzelem kis hazánkat, ahogy Budapest teljes lakossága fél napon keresztül sorba áll, hogy bejuthasson meghallgatni Orbán Viktor szónoklatát a Hősök terén, mindezt egyetlen rossz szó vagy oldalbataszajtás nélkül. Mi nem álltunk be a sorba, inkább leültünk a hegyre másik tízezer ember közé, és csak hallgattuk Obamát a hangszórón keresztül. Annyira meg vannak komponálva ezek a beszédek... és mindenki tudja, hogy mikor kell egyöntetűen, lelkesen, teli torokból kiáltani, hogy "Yes, we can!" és tapsolnak, és felállnak, és őrjöngenek, és kiviszik a nagymamákat meg a frissen született csecsemőket, és leterítik a kis pokrócot, hoznak rágcsálnivalót, és ez egy igazi délutáni családi program, ahol a gyerekeknek vesznek obamás pólót meg transzparenst meg lebegtethető zászlót. Hát én a felénél nem bírtam tovább, annyira árulónak éreztem magam, hogy én nem őrjöngök az élvezettől :), szóval elsunnyogtunk. Ennyi is elég volt a propagandából.

Azt viszont értem, hogy itt miért van ekkora kultúrája a meccsrejárásnak

Elmentünk Macival egy röplabdameccsre, részben, mert ingyen volt, részben, mert Maci ugráló, izzadó fiatal fruskákat akart látni rövidnadrágban. Az mondjuk parasztság, hogy táskát nem lehet bevinni, se kaját, vagy innivalót, de csomagmegőrző nincs. Aszongya a biztonsági őr: tegyem be a kocsimba. Haha, mondom, jó, vegyél nekem kocsit. Itt tényleg marslakónak tűnünk mások szemében, amiért nincs kocsink, és busszal jöttünk a meccsre. De a meccs szórakoztató, mert a zenekar folyamatosan indulókat játszik meg bohóckodik hozzá, a szünetekben pólókat osztanak meg mindenfélét bedobálnak a közönség közé, a rendes nagy meccseken meg tiszta vidámpark az egész város: mindenféle programok, ugráló, csúszda, lufi, vattacukor, vásár, minden van. Most különösen nagy az izgulás, mert megvertük a Ohio State-t, aki a listavezető volt, szóval most aztán húha, fogalmam sincs milyen jó lesz itt az élet. Go Badgers! Csak ennyit mondasz egy idevalósinak és egyből haverok vagytok.

Küldjetek kolbászt!

Kezdődik az a fázis is, amikor úgy érzed, bármit odaadnál egy szál kolbászért. Vagy egy tányér jó kis csülkös bablevesért. Itt semmi nem olyan, mint amilyennek lennie kéne, pedig már eljutottunk odáig, hogy kifizetjük szívesen, csak legyen jó. A gyümölcsök rettentő ízetlenek, tökmindegy, hogy narancsot veszel, körtét vagy barackot, az ízük ugyanolyan. A túró egyszerűen hányinger: kisujjkörömnyi fehér, gumiszerű darabkák úszkálnak átlátszó lében. Kenyér nincs. Maci egyre ügyesebb, nekem meg Janet megígérte, hogy megtanít sütőben kenyeret sütni, mert nála olyan finom kenyeret ettem, hogy a lasagne nem is érdekelt, csak kenyeret akartam enni magában; de ez még várat magára. Nem lehet sehol finom főtt kaját kapni, csak burgert, sültkrumplit, szendvicset, mirelit csirkekarikát etc. Fujj. De legalább feltaláltam egy jó kis sütit, ami valami félelmetesen eccerű, szóval a héten mindenhová vittem magammal egy dobozzal, és a diákjaim teljesen elájultak, hogy sütöttem nekik sütit. Be is falták az egészet. Süssetek ti is, gyors, finom, sokáig eláll és rengeteg lesz egyszerre:

Kata amerikai sütije

hozzávalók
230 g vaj
115 g cukor
2 tojássárgája
1 teáskanál vaníliakivonat (kihagyható)
250 g finomliszt
késhegynyi só

A vajat picit megmelegítjük, de épp csak annyira, hogy ne legyen kemény, nem folyósra, majd habosra keverjük a cukorral. Amikor géppel csináltam bármelyik folyamatot, nem lett olyan jó a süti, szóval az emberi kéznek van valami varázsa. Belekeverjük a tojássárgáját és a vaníliakivonatot. Szép lassan adagolva a lisztet meg a sót a keverékhez, tésztát gyúrunk belőle, míg már magától el nem válik az edény falától, ehhez lehet, hogy egy kis extra liszt fog kelleni. Ezután kábé 2 centi átmérőjű golyócskákat formázunk a tésztából, tepsire tesszük, és 8-10 percig sütjük 190-200 fokon. Nem kell megvárni, míg az egész megsül, akkor a legjobb, ha a belseje még egy kicsit lágy. A tetejére lehet tenni diót, csokidarabkát, akármit. Legutóbb kipróbáltam a fahéjas verziót is, vagyis a tésztába még egy nagy adag fahéjat is beleborítunk, úgy is jó lesz.

A magyar, az indiai meg az amerikaiak

Szédületesen bedurvultam tárgyalásórán. A tanárnőci kitalálta, hogy a legnagyobb profitot elérő csoportok bonbont kapnak, de nem ám akármilyet, hanem minőségit, svájci csokit. Hát, ha eddig nem voltam lelkes, akkor most az
lettem, és a legutóbbi igen kemény, háromórás masszív tárgyaláson úgy elvertünk mindenkit, hogy csak úgy füstölt. Ami a legviccesebb volt, hogy mikor órán elemeztük az egészet, mindenki rettentően meg volt lepődve, mert én is, meg az indiai csapattársam is egyike vagyunk a legcsendesebb diákoknak, ráadásul sikerült úgy ekkora profitot elérni, hogy a tárgyalópartnernek is tisztességes eredménye lett, plusz még jól is érezték magukat - hát megköszönte nekem az egyik, hogy milyen jó ötlet volt, hogy különböző ajánlatcsomagokat állítottunk nekik össze. Állat. Szóval teljesen megnyugodtam, hogy nem kell ahhoz agresszív, rámenős cápának lenni ahhoz, hogy te legyél a legjobb tárgyaló az osztályban, és lerabold az ellenfelet, teljesen jó a kooperatív, nyitott, barátságos, nőies megközelítés. És persze, hogy sütöttem nekik sütit. Tanulság: ígérj csokit, akkor a magyar mindenre képes, az amerikaiak szívnak, az indiai meg röhög a markába.

Utóhang

A képek magukért beszélnek. Sajnos csak ezek, mivel Maci fantasztikus fényképezője eltüntette az összes többi művészfotómat, amiket az őszről csináltam, mintegy nettó háromórányi munkával. Minden amatőr fotós vágyálma a következő feliratot látni: "File corrupted - 0 Mb". Igeeeen! Így csak el tudom mesélni, milyen hihetetlen színek voltak, élénkek, sárgák, pirosak, zöldek, de mivel most már lehullottak a levelek, ezért nem tudom őket újracsinálni. Béke.

2010. október 8., péntek

Hirtelen jött hírnevünk

Nem is tudjátok, hirtelen milyen híres lett Magyarország. Megkérdeztem a diákjaimat, tanulnak-e valamit hazánkról középiskolában, de nem nagyon tudtak semmit. Csak úgy nagyvonalakban tanulnak valamit Európáról, de szerintem már azt is elfelejtették.

A napokban viszont már nem egy ember szólított le, hogy látta a képeket a vörösiszaptengerünkről, és érdeklődött, hogy tudok-e valami újdonságot. Olvastam, hogy Ausztriából még néhány repülőgép is beszökött, hogy lássák a szép tájat. Lehet, hogy a maradék három vörösiszap-tározót is ki kéne borítani, és olyan hírneve lenne Magyarországnak, és úgy beindulna a turizmus, hogy rögtön kilábalnánk a gazdasági válságból. A cégvezetőket pedig nem felelősségre kellene vonni, hanem ki kellene tüntetni. Hogy erre miért nem gondol senki?

2010. szeptember 24., péntek

Most, hogy végre letepedtünk, berendeztük a lakásunkat és végre elkezdtünk a pakoláson és a vásárláson kívül mással is foglalkozni, Obama úgy döntött, hogy eljön, és meglátogat minket.

Bizony, idelátogat jövő hét kedden, már az egész város be van zsongva. Mókusnak a diákjai még azt is kikönyörögték, hogy elmaradjon az órájuk, amikor itt lesz Barack. Truman óta nem járt itt hivatalban lévő amerikai elnök, úgyhogy nagy nap lesz ez.

Ja igen, majdnem elfeljtettem: néhány hete láttunk egy Obama ellen tüntető standot azzal a felirattal, hogy "Impeach Obama!"...

2010. szeptember 14., kedd

Arról, hogy Mókus és Maci átváltoznak

Sok minden történik mostanában, de mire hazaérek, leginkább semmi energiám sincs írni. A hétvégémet is arra használom, hogy a heti lemaradásomat meg leckémet pótoljam. Beindultak az órák, a tanítás, csupa-csupa uncsi dolog. Vagy mégsem?

Ha más nem, Balázsról mindig tudok vicces dolgokat írni. Balázs mostanában megszállottan, vadul főz. És időnként, őszintén szólva többször igen, mint nem, egész jókat. Én meg megszállottan, vadul sütök. Természetesen minden alkalommal jókat :D. Mivel itt kicsit más hozzávalók vannak, ezért amerikai recepteket sütök. Balázs meg inkább addig vadászik, amíg össze nem szed mindent a francia műremekeihez. A hétvégék fele mindig azzal megy el, hogy egész következő hétre bevásárolunk (két bicikli, nagy táskák, négy szatyor a kormányokon, uccu-neki hegynek felfele), aztán egész következő hétre megfőzünk. Balázs a flancos francia étkeit, én a háromféle sütimet, meg valami normális kaját, mint káposztás tészta. Aztán takarítok. Mert valami történt. A fejemmel. Meg Balázséval is. Mert eddig ugye mi volt: én főztem, meg bevásároltam, Balázs meg kitakarította a konyhát és mosogatott. Én mindig is tojtam a konyhára. De most, hogy szép és normális konyhánk van, RETTENTŐEN idegesít, amikor retek van benne. És Balázs? Balázs csak felkel vacsora után és leül gépezni. Úgyhogy én pakolok és mosogatok, mert a mosogató is kényelmes, nem kell meggebedni, hogy leérj az aljáig. Úgyhogy mondhatnám, szerepet cseréltünk valamelyest. Ami engem némileg megriaszt, mert nem lehet, hogy akkor most elkezdtem felnőni? Hogy a mosogatókényszer az öregedés biztos jele? Ezért mostanában úgy zselézem a hajam, mint a tinédzserek. Éljen a mentális represszió :).

Ezennel bemutatom nektek Anyát. Anya a madisoni Thu. Thu a beloitos barátném volt, új Olvasóink kedvéért. A különbség csak az, hogy Thu vietnámi, Anya meg koreai. A barátságunk úgy kezdődött, hogy elmeséltem neki, mit jelent a neve a nyelvünkön, amin ő jót nevetett. De ő egyébként An-jának ejti. Aranyos, főzött nekünk koreai csirkét moszatos körettel. Anya arra tette fel az életét, hogy megmentse a néhány szerencsétlen maradék szál tigrist, akik szerteszét kószálnak Ázsiában. Együtt járunk zumbázni, ami rettentő amerikai, és rettentő vicces. A Zumba félig latin tánc, félig aerobic. Képzeljetek el egy óóóriási termet, amiben legalább nyolcvan lány ugrál latin zenére, egy vezetőt utánozva, aki félpercenként ilyeneket mond, hogy "hú, de királyok vagytok, csajooook!", meg "kezeket a magasbaaaa". Otthon ez tiszta ciki lenne, ilyet tartani is, meg csinálni is, itt viszont láthatóan senkit nem zavar vagy feszélyez a dolog. És őszintén, könnyebb jó kis latin zenére végigugrálni az egy órát, mint ugyanennyit mondjuk aktívan gyúrni odalenn. Mert nem arra figyelsz, hogy tornázol. Meg tollasozunk is, hetente egyszer, szóval egyre inkább feladom azt az alapelvemet, hogy Sorozatnézés, fél egészség, a másik fele meg sok csoki és süti.

Ma teljesen lenyűgöztem a diákjaimat. Vagy lenyűgzöttem? Azzal kezdtem az órát, hogy elsoroltam mindenkinek a nevét, és ettől teljesen elájultak. És meg is volt az első faláttörés ezzel. Jópofák, semmi gond nem lesz velük. Aztán olyat játszottam velük, hogy mondok három állítást, kettő igaz, egy hamis, és ki kell találni melyik nem igaz. Például:

Egy matematikushoz mentem feleségül.
Most vágattam le a méteres hajamat.
Az anyanyelvem orosz.

Szerintetek mire tippeltek, mi a hamis?

Ma ennyi. Tessék kommentelni. Macival csüggedünk, mert nincs visszhang. Csak a bolondok kiáltják egyedül a világba fájdalmukat, a magukat épeszűnek tartók szeretik tudni, hogy az Üzenet eljut a Közönségnek. Lelkesítsetek, és akkor újra írok :)!

UI: az ajtóról, amin "betörtem", kiderült, hogy nincsen hozzá semmiféle riasztó (vagy akárcsak elektronika) csatlakoztatva, szóval senkinek semmilyen ötlete sincs, hogy milyen riasztót sikerült beindítanom...

2010. szeptember 3., péntek

Hogyan esznek a kínaiak...

Biztosan sok egyéb dologról lehetne élvezetes beszámolót írni, de már nem bírom magamban tartani ezeket az intenzív élményeket.

Már amikor Budapesten volt egy-egy nemzetközi rendezvény (matekverseny vagy fizikus konferencia), akkor is feltűnt, hogy bizonyos külföldi népeknek gondjaik vannak a kulturált evéssel. Különösen az ameriakiak tűntek fel akkor: egyrészt az egész michigani csapat csámcsogva evett, és mindent szétdobált az asztalon, másrészt pedig a legtöbb amerikai nem tud késsel-villával enni. Ezutóbbinak van valami logikus magyarázata, amire nem emlékszem pontosan. Annyit tudok, hogy a villát kicsit később kezdték el használni Amerikában, mint a kanalat és a kést, és hogy eredetileg az amerikaiak minden evőeszközt csak a jobb kezükkel használtak.

De most rájöttem, hogy a kínaiakat ilyen téren sem lehet überelni. Van valami szögletes fejű kínai professzor, aki a matek épület társalgójában szokott enni, és ezt már jó messziről észre lehet venni. Annyira fejlett a technikája, hogy az egyszerre evés és beszélés sem esik nehezére.
De az eddigi legjobb az egyik első éves kínai diák volt. Láthatóan igen sietett, gyorsan megmelegítette a rizses kajáját a mikróban, majd leült az egyik asztalhoz a pálcikáival. Az éthordó fölé hajolt, úgy, hogy az orra már-már hozzáért az ételhez, és eszeveszett sebességgel elkezdte lapátolni (és szürcsölni) a szájába a rizst, mint aki elhatározta, hogy két perc alatt magába tömi az egész adagot, két lapátolássorozat között úgy csámcsogva, nyammogva, mint egy csapat éhes hattyú, amikor az ember közéjük hajít egy vödörnyi száraz kenyeret.

Valamit kéne ez ellen tenni, csak nem tudom, mit. A kínai professzorhoz mégsem mehetek oda megmondani, hogy figyelj, csukd már be a szádat...

2010. augusztus 30., hétfő

Arról, hogy hogyan törtem be a saját irodámba

Szombaton Macival leruccantunk Beloitba meglátogatni a régi barátaimat. A busz indulása előtt még volt háromnegyed óránk, ezért gondoltam, megmutatom neki az új irodámat, amit előző nap kaptam a főnöktől. A főnök egy régimódi, szakállas, joviális öregúr, valami elég nagy fej a Nelson Institute-ban, ahova a környészek tartoznak. Kaptam kulcsot meg minden, és megnyugtattak, hogy bármikor itt lehetek, éjjel-nappal, zárás után is. Ezért teljes nyugalommal belecsúsztattam a kulcsom a szép, hatalmas, vöröstéglás Science Hall kapujába. És elfordítottam. És ekkor felordított. Mármint a riasztó. Ezen annyira meglepődtem, hogy hirtelen eszem ágában se volt továbbmenni, inkább visszazártam és kétségbeestem. Hogy én most akaratomon kívül betörtem egy hivatalos épületbe, és most majd kijön a rendőrség, és biztosan ott vagyok a kamerafelvételen, és feljelentenek, berúgják az ajtómat, bilincsbe vernek, elítélnek, aztán kicsapnak, majd deportálnak, kivallatnak, végül halálra kínoznak valami titkos CIA-bázison. De mivel szakavatott és tapasztalt krimisorozatnézőként tudom, hogy ha még el is menekülsz a rendőrség elől, akkor még nagyobb bajba kerülsz, esetleg a feljelentés és az elítélés nélkül kínoznak halálra, ezért megadóan leültem a szép, hatalmas, vöröstéglás épület lépcsőjére, és fejemet a kezembe temetve vártam az elkerülhetetlent. Még a könnyem is kicsordult. Macié is. De neki a röhögéstől. Hogy hogy frászolhatok ennyire, hiszen nem csináltam semmi rosszat, ráadásul van jogosultságom bemenni az épületbe, van igazolványom meg kulcsom is. A következő fél órát azzal töltöttük, hogy alkudoztunk, hogy mikor hagyjuk el a tetthelyet. Én ragaszkodtam hozzá, hogy legalább fél órát várjunk a rendőrségre, mert ha annyi idő alatt nem ér ki a kommandó, akkor meg is érdemlik, hiszen melyik hülye bűnöző vár fél órát a riasztó megszólalása után rajtam kívül. Maci nagyjából a felére lealkudta az időt, de végülis én nyertem, mert mikor felszálltunk a buszra, annak az ablakából pont a Science Hall-ra láttunk, így tulajdonképpen háromnegyed órát adtunk a rendőrségnek. Nem jöttek. Ezek után elmenekültünk Beloitba, és eltöltöttünk ott egy kellemes napot a régi barátnőimmel. Visszafelé pedig még mindig nem várt bennünket szögesdrót, helikopter, SWAT-osztag és drogkereső kutya, szóval nem tudom, mi van itt a biztonsággal. Egy szendvicset nem hozhatok be az országba, mert az nemzetbiztonsági kockázat, de egy középületbe betörhetek fényes nappal a városközpontban?
Később eszembe jutott, hogy talán úgy működött a rendszer, hogy amikor hétvégén bemész, és kinyitod az ajtót, megszólal a cucc, és addig sivít, míg belülről vissza nem zárod, hogy nehogy véletlenül nyitva hagyd. Ami egy teljesen logikus és eszes rendszer. De az ilyen kis szűz betörőket hatékonyan elriasztja.

Mai második szösszenetünk a legújabb rémálmaimról szól. Régi hűséges olvasóim talán még emlékeznek, hogy beloitos pályafutásom során is beszámoltam hasonló jelenségekről, talán megközelítőleg ugyanennyi érkezés után eltelt idővel. Mivel a kísérleti körülményeket meglehetősen jól reprodukáltam, ezért a jelenség ismét fellépett, kisebb változásokkal. Jelenleg nem azt álmodom, hogy keresem a családomat, és ordítva zokogok, hanem azt, hogy azt ordítom zokogva, hogy NEM AKAROK ELMENNI! És körülöttem mindenki vigasztal, meglapogat, ígér nekem minden szépet s jót, de én csak zokogok, görcsösen, kétségbeesetten, és nem akarok elmenni. Ezek az álmok egyébként annyira élénkek és erőteljesek, hogy ébredéskor meg vagyok győződve arról, hogy otthon vagyok, és ott van a torkomban a görcs, és kapásból elkezdek sírni. Ezért ezt a reggelt Maci az én vigasztalásommal töltötte.

Nem fejeztethettet be eme mese kedvetlen fejezettel, nevetve s versemmel eltelve kell elengednem Benneteket. Szellememnek reggel kellemetlen perceket jelentett egy nevezetes szervezet, melynek egyetlen szent, nemes cselekedete: eme helyen ember nehezen megszerzett keresetet gyerekekre egyben el ne verhessen, helyette szeretett fejeszsebek telhessenek meg vele. Egy teremben rengeteg eszes gyerek helyezkedett el, lelkesen csevegve. Egyszerre elcsendesedtek; rettenetes sejtelem fekete fellege rebbent be (ezennel eszperente nyelvezetem berekesztem) : akkora vastag kitöltenivaló pakkot kaptunk, hogy agyon lehetett volna csapni vele valakit. Ezek elmebetegek! Még azt is megszámoltatták velünk, hogy eddig összesen hány napot töltöttünk az aMerikai Egybesült Állatokban! Rettenetes. Keservesen szenvedtem, nem leltem, megkeveredtem, gerjedelmem perzselt engem. Meg ilyenek, hogy a családi állapotom nekem az amerikai adózási rendszer szerint továbbra is egyedülálló, mert őket nem érdekli, hogy te házas vagy, aki külföldi munkavállaló, az csak az egyedülállót ikszelheti be. Órákig töltögettünk, aztán feljebb mentünk néhány emelettel, ott is töltögettünk, kétszer lefénymásoltak mindent, háromszor szólítottak, négyszer kikérdeztek, ötször aláírattak... Mindezt azért, hogy négy hét múlva kapjak egy kis vacak papírkártyát, amin rajta lesz a nevem, meg egy szám, és akkor végre én is ember leszek ebben az országban. Mert amíg nincs neked ilyen, addig nem vagy ember, nem lehet hitelkártyád, nem tudod fizetni a számláidat, nem dolgozhatsz, lényegében csak otthon ülhetsz. Mi ennek a történetnek a tanulsága? Hiszen ezt már Tandori is megmondta: "Most, amikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy." /A damaszkuszi úton/

Szeretetem legyen veletek,
kedves verespendelyes beste, mely berkekben recsegve eszeget