Arról, hogy hogyan törtem be a saját irodámba

Szombaton Macival leruccantunk Beloitba meglátogatni a régi barátaimat. A busz indulása előtt még volt háromnegyed óránk, ezért gondoltam, megmutatom neki az új irodámat, amit előző nap kaptam a főnöktől. A főnök egy régimódi, szakállas, joviális öregúr, valami elég nagy fej a Nelson Institute-ban, ahova a környészek tartoznak. Kaptam kulcsot meg minden, és megnyugtattak, hogy bármikor itt lehetek, éjjel-nappal, zárás után is. Ezért teljes nyugalommal belecsúsztattam a kulcsom a szép, hatalmas, vöröstéglás Science Hall kapujába. És elfordítottam. És ekkor felordított. Mármint a riasztó. Ezen annyira meglepődtem, hogy hirtelen eszem ágában se volt továbbmenni, inkább visszazártam és kétségbeestem. Hogy én most akaratomon kívül betörtem egy hivatalos épületbe, és most majd kijön a rendőrség, és biztosan ott vagyok a kamerafelvételen, és feljelentenek, berúgják az ajtómat, bilincsbe vernek, elítélnek, aztán kicsapnak, majd deportálnak, kivallatnak, végül halálra kínoznak valami titkos CIA-bázison. De mivel szakavatott és tapasztalt krimisorozatnézőként tudom, hogy ha még el is menekülsz a rendőrség elől, akkor még nagyobb bajba kerülsz, esetleg a feljelentés és az elítélés nélkül kínoznak halálra, ezért megadóan leültem a szép, hatalmas, vöröstéglás épület lépcsőjére, és fejemet a kezembe temetve vártam az elkerülhetetlent. Még a könnyem is kicsordult. Macié is. De neki a röhögéstől. Hogy hogy frászolhatok ennyire, hiszen nem csináltam semmi rosszat, ráadásul van jogosultságom bemenni az épületbe, van igazolványom meg kulcsom is. A következő fél órát azzal töltöttük, hogy alkudoztunk, hogy mikor hagyjuk el a tetthelyet. Én ragaszkodtam hozzá, hogy legalább fél órát várjunk a rendőrségre, mert ha annyi idő alatt nem ér ki a kommandó, akkor meg is érdemlik, hiszen melyik hülye bűnöző vár fél órát a riasztó megszólalása után rajtam kívül. Maci nagyjából a felére lealkudta az időt, de végülis én nyertem, mert mikor felszálltunk a buszra, annak az ablakából pont a Science Hall-ra láttunk, így tulajdonképpen háromnegyed órát adtunk a rendőrségnek. Nem jöttek. Ezek után elmenekültünk Beloitba, és eltöltöttünk ott egy kellemes napot a régi barátnőimmel. Visszafelé pedig még mindig nem várt bennünket szögesdrót, helikopter, SWAT-osztag és drogkereső kutya, szóval nem tudom, mi van itt a biztonsággal. Egy szendvicset nem hozhatok be az országba, mert az nemzetbiztonsági kockázat, de egy középületbe betörhetek fényes nappal a városközpontban?

Később eszembe jutott, hogy talán úgy működött a rendszer, hogy amikor hétvégén bemész, és kinyitod az ajtót, megszólal a cucc, és addig sivít, míg belülről vissza nem zárod, hogy nehogy véletlenül nyitva hagyd. Ami egy teljesen logikus és eszes rendszer. De az ilyen kis szűz betörőket hatékonyan elriasztja.

Mai második szösszenetünk a legújabb rémálmaimról szól. Régi hűséges olvasóim talán még emlékeznek, hogy beloitos pályafutásom során is beszámoltam hasonló jelenségekről, talán megközelítőleg ugyanennyi érkezés után eltelt idővel. Mivel a kísérleti körülményeket meglehetősen jól reprodukáltam, ezért a jelenség ismét fellépett, kisebb változásokkal. Jelenleg nem azt álmodom, hogy keresem a családomat, és ordítva zokogok, hanem azt, hogy azt ordítom zokogva, hogy NEM AKAROK ELMENNI! És körülöttem mindenki vigasztal, meglapogat, ígér nekem minden szépet s jót, de én csak zokogok, görcsösen, kétségbeesetten, és nem akarok elmenni. Ezek az álmok egyébként annyira élénkek és erőteljesek, hogy ébredéskor meg vagyok győződve arról, hogy otthon vagyok, és ott van a torkomban a görcs, és kapásból elkezdek sírni. Ezért ezt a reggelt Maci az én vigasztalásommal töltötte.

Nem fejeztethettet be eme mese kedvetlen fejezettel, nevetve s versemmel eltelve kell elengednem Benneteket. Szellememnek reggel kellemetlen perceket jelentett egy nevezetes szervezet, melynek egyetlen szent, nemes cselekedete: eme helyen ember nehezen megszerzett keresetet gyerekekre egyben el ne verhessen, helyette szeretett fejeszsebek telhessenek meg vele. Egy teremben rengeteg eszes gyerek helyezkedett el, lelkesen csevegve. Egyszerre elcsendesedtek; rettenetes sejtelem fekete fellege rebbent be (ezennel eszperente nyelvezetem berekesztem) : akkora vastag kitöltenivaló pakkot kaptunk, hogy agyon lehetett volna csapni vele valakit. Ezek elmebetegek! Még azt is megszámoltatták velünk, hogy eddig összesen hány napot töltöttünk az aMerikai Egybesült Állatokban! Rettenetes. Keservesen szenvedtem, nem leltem, megkeveredtem, gerjedelmem perzselt engem. Meg ilyenek, hogy a családi állapotom nekem az amerikai adózási rendszer szerint továbbra is egyedülálló, mert őket nem érdekli, hogy te házas vagy, aki külföldi munkavállaló, az csak az egyedülállót ikszelheti be. Órákig töltögettünk, aztán feljebb mentünk néhány emelettel, ott is töltögettünk, kétszer lefénymásoltak mindent, háromszor szólítottak, négyszer kikérdeztek, ötször aláírattak... Mindezt azért, hogy négy hét múlva kapjak egy kis vacak papírkártyát, amin rajta lesz a nevem, meg egy szám, és akkor végre én is ember leszek ebben az országban. Mert amíg nincs neked ilyen, addig nem vagy ember, nem lehet hitelkártyád, nem tudod fizetni a számláidat, nem dolgozhatsz, lényegében csak otthon ülhetsz. Mi ennek a történetnek a tanulsága? Hiszen ezt már Tandori is megmondta: "Most, amikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy." /A damaszkuszi úton/

Szeretetem legyen veletek,

kedves verespendelyes beste, mely berkekben recsegve eszeget

Arról, hogy hogyan kristályosodik ki magyarságunk itt aMerikában

Ezen a héten végig, állandóan, megállás nélkül, folyton, éjjel-nappal tréning volt. Az ember azt gondolná, hogy a tanítás nem is olyan bonyolult dolog, mert csak szépen felkészülsz az órádra, bemécc, oszt megtartod. Aztán meg kijavítod a kis idióták förmedvényes dolgozatait. Hát igen, nálunk ez valahogy így is néz ki. De nem itt, a politikai korrektség, az abszolút tolerancia, és a végtelen lehetőségek földjén! Ezért mi megvizsgáltuk az óratartás minden lehetséges aszpektusát felülről, alulról, oldalról, belülről, kívülről, majd ugyanezt visszafelé; mit tegyünk, ha a diák káromkodik az óránkon, mit tegyünk, ha a diák csal a dogán, hogyan gyűjtsünk bizonyítékot (LOL), mit tegyünk, hogy nehogy egy pillanatra is kisebbnek, kövérebbnek, butábbnak, lilábbnak, szögletesebbnek érezzék magukat, mint bárki más az osztályban; mit tegyünk, ha túl sokat pofázik, mit, ha túl keveset, blablabla. És természetesen a tréningek során legalább minden félórában biztosítottak minket arról, hogy ők MENNYIRE hálásak, hogy mi elvállaltuk ezt a nemes, nehéz, és nagyszerű feladatot, és mi mindannyian MENNYIRE fontosak vagyunk a diákok életében, és MENNYIRE nagyszerű lehetőség ez nekünk, hogy taníthatunk. Ugye, milyen jól hangzik? Először az ember kihúzza magát a padban. Amikor másodszor hangzik ez el, akkor elnézően mosolyog. Harmadszorra kissé összehúzza a szemöldökét: na elég lesz már, gyerekek. Ötvenhatodszorra pedig diszkréten belerókázik a szomszédja ölébe, mert ennyi nyálas dicséretözönt normális balkáni ember gyomra nem bír ki hosszú távon. Az előadások végén pedig mindig van értékelés, vagyis kapsz hat oldalnyi kérdést: hasznos volt-e ez a tréning? Mi volt a leghasznosabb? Mi volt legkevésbé hasznos? Mit javasolnál a következőre? Értékeld egy tizes skálán az előadó fenekét! satöbbi satöbbi satöbbi. Alapvetően megintcsak jó ötlet az értékelés, meg a feedback, hogy divatos szóval éljek, de az amcsik hullára túllihegik ezt. Néha úgy érzem, ha az ember már bocsánat, de szellent egyet, arra is rögtön harminc ember ugrik feedbackelni. És akkor, mint kiderült, roppantul tepernünk kell, hogy megfeleljünk a diákoknak, mert félév végén lesz értékelés, és amit a kis nyomik beírnak, az alapján kapok vagy nem kapok én legközelebb állást. Persze, képzelem, hogy akinek vacak jegyet adok, az nemigen fog ódákat zengeni rólam. Szívás.

Node, ez egyéni szoc probléma. Beszéljünk másról. Képzeljétek, a nők befolyása világrengető. Vagy csak az enyém? Az egyik tréning előtt volt enni- és innivaló (ezen a ponton meg kell említenem, hogy aMerikában NINCS SEMMILYEN esemény enni- és innivaló nélkül, mert anélkül el se jönnek az emberek), és bizony volt tea. Teatasakok. Sokféle. Ettől én szívszélhűdést kaptam, mert tudtam, hogy egynél, legfeljebb kettőnél többet nem tudok meginni, vagyis nem tudom megszerezni az összeset. Ami, ugye, egy mániákus gyűjtőnél akár komoly idegrendszeri- és keringési problémákat is okozhat. De olyat meg már csak nem csinál az ember, hogy odamegy és kivesz nyolc teatasakot! Az ember nem is. De Maci igen :). Pontosabban Maci, Mókus kedvéért. De láttátok volna azt a profi lenyúlást, lassú, laza léptekkel odasétál, fapofával, tán még fütyörészik is hozzá, és minden ideges mozdulat nélkül kibányász a kosárból nyolc tasakot, akkurátusan ellenőrizve, hogy minden típusból került-e a kezébe, majd a zsebébe csúsztatja. De a legjobb az volt Maci élvezte az illegalitás illúzióját (oh, micsoda alliteráció, figyelitek?), és fülig érő vigyorral mutatta be büszkén a zsákmányt Mókusnak. Olyan bibliainak érzem ezt a történetet. Egyedül a kígyó hiányzik. És persze a kiűzetés.

A nap további részében nagyon boldog voltam a nyolc új teatasakommal. Persze, mielőtt rámkülditek a rendőrséget, nem volt ebben semmi illegális, hiszen ingyen volt a kaja-pia, csak hát mi ugye úgy vagyunk kondicionálva, hogy nem veszünk többet, mint ami jár. De itt tulajdonképpen a kutyát se érdekli, hogy miből mennyit veszel. Ezért el is határoztuk, hogy legközelebb a kávégépet hozzuk el. Aztán tegnap is szereztünk egy liter ingyen kólát. Ma két ingyen pizzát. Tulajdonképpen nem is olyan drága az élet itt.

Harmadik, egyben utolsó mai szösszenetünk is a tréningekkel kapcsolatos. Az egyik órán kiszúrtam egy fickónak a tetoválását. ....ány, csak ennyit láttam belőle. Né, mondom, hát ez olyan, mintha valami magyar lenne! Elkezdtem figyelni a srácot, hátha elkapok még néhány betűt, mikor mozgatja a karját. ...gány. Na neee, mondom, ez gyanús. .... cigány. Ekkorra már abszolút nem foglalkoztam az órával, csak mereven lestem a krapekot, ugyanis volt még egy szó a karján. Egyébként amerikai, és megfigyeléseink szerint nem beszél magyarul. A teljes szöveg, amit megfigyeltem, a következő: sz....ek cigány. Ezen a ponton felszólítom a kedves auditóriumot, hogy próbáljon intelligens tippekkel elárasztani minket, vajon mi lehet a kimaradó néhány betű? Meggyőződésem ugyanis, hogy ez a fickó ama lelketlen magyarok egyikének áldozatává vált, akik bemesélik, hogy valami olyasmi kerül a karjára, ami azt jelenti mondjuk: "szabadság, szerelem"; vagy esetleg: "éljen a haza", és merő jóindulatból valami rondát tetoválnak rá. Ilyenek vannak, sajnos. Node, ha már így esett, kérjük a tippeket a feliratra!

Ave,

Mókus

Szekrénymadarak és szekrénybiciklik

Egy frissen amerikábatévedt balkáni hallgató élete nem könnyű. Itt van a hatalmas lakása, amiben alig van bútor, azok is olyan szedett-vedettek, itt szakadt, ott foltos, egyik viktoriánus, másik posztmodern, emez fém, amaz fa, emiz meg műanyag. Éppen ezért elhatároztam, hogy nem is fogok arra törekedni, hogy bármennyire is egységes legyen a lakás stílusa, inkább egységesen összevissza lesz. Erre is lehet ám gyúrni, hogy még két egyforma tányérod vagy széked se legyen :). Hippilakásunk lesz. A falakra nagy színes papírokat fogok ragasztani, amire egyesével feltűzdelem a tízmillió teatasakomat, meg felteszem a narancssárga batikolt barátlepedőmet is, ami szintén tökéletesen passzol a dizájnba. A színes Mucha-hölgyemények pedig már fel is kerültek az ablakokra. Az elektronikus eszközeink is beleillenek a szabadszellemű kis fészkünkbe, hiszen a hifink minden átmenet nélkül időnként bekapcsol, kiírja, hogy HELLO, majd végigzongorázza magát az összes lehetséges funkcióján. Mellesleg nem lehet becsukni a kazettatokját, és a CD-tartói meg az egyéb kis belvilága is kilógnak valami történelem homályába vesző baleset miatt. A laptopom meg minden átmenet nélkül időnként kikapcsol. Még azt se mondja, hogy HELLO... Freedom forever!

A teljes stílusszabadosság mellett a lakásunk másik berendezési szempontrendszere a szociális életre való buzdítás abszolút előtérbe helyezése. Fenti bonyolult kifejezés lényege, hogy Maci minden olyan objektumot, amit az ember általában rendszeresen használ, a legfelső polcokra tett, amit én még lábujjhegyen se érek el. Létránk nincs. Ezért a napi tizennégy kávékészítésem minden alkalmával szépen meg kell kérnem, hogy vegye le nekem a cukrot, így mindig akad alkalom átérezni azt, hogy ő milyen lovagias férfi, én pedig mennyire tenyerenhordozott nő vagyok. Így adunk mi a nemi identitásunkra.

Ezen kívül mindenféle tárgyaink mindenfelé hevernek a számtalan szobánkban, ami természetesen a másiknak sosem tetszik ott, ahol van, így ismétcsak napi számtalan alkalmunk van kedvesen megkérni a másikat, hogy villámgyorsan tüntesse el a retkét máshová. Szép az élet, nem :)?

Vásárolni teljesen környezettudatosan járunk ám. Felkapunk a biciklinkre, én is életrerúgom a négyezer forintos rozsdás drótszamaramat, amely minden váltásnál (már amelyik sikerül) úgy nyikorog, mint egy százéves diófaszekrény, és elkerekezünk a legközelebbi, tízmérföldnyire lévő boltba hegyen-völgyön át. Ott aztán jól bevásárolunk, teletömjük a hátizsákunkat, a kormányra akasztjuk a maradékot, és zúzás haza. A tespeteg, kényelmes amerikaiak meg lesnek ki a hibrid autójukból, hogy ki az a fura szerzet, aki hetvenkilós táskával kerekezik az úton, a táskája tetején keresztbe egy kétméteres franciakenyérrel.

Itthon csendes minden. Maci éjjel-nappal főz, de mindent lefagyaszt, ezért müzlit eszünk. Hiába, készülünk a télre. Lassan én is ások egy lukat lenn a tölgyfa tövébe és telerakom dióval meg mogyoróval. Azt mondtam volna, hogy csendes minden? Nos, igen, általában. Kivéve, amikor a helyi pöcsmadár reggelente betép és éktelenül elkezd csikorogni. Jobbat nem tudok rá mondani. Épeszű madár ilyen hangokat nem ad ki, de ezek így beszélgetnek, az egyik kicsit magasabban, a másik kicsit mélyebben. Természetesen hajnali négy és öt között. Amikor becsukod az ablakot, vállalván, hogy belesülsz az ágyadba, akkor abbahagyja a zsebpiszok. Ha félig megpároltan újra résnyire ki merészeled nyitni az ablakot, azon nyomban ismét arconnyikorog. Így élünk mi itt.

A másik kedvencünk az egyik játszótéri játék, ami egy kisvonatot szeretne ábrázolni, és minél gyorsabban tolod, annál gyorsabban tutul. Persze a megszámlálhatatlan itt lakó csíkszemű purdé éjjel-nappal nyúzza ezt a felettébb szomszédbarát rettenetet, és valami őrült tempóban rohangálnak vele, hogy minél gyorsabban tutuljon. Macival megállapítottuk, hogy biztosan azért van itt ennyi kínai, mert otthon egygyerekpolitika van, és ide járnak szaporodni. Kár, hogy nálunk nincs ilyen. Pedig akkor biztos ide járnának. Persze nem a kínaiak.

Macit a néha tíz percre megálló busz is zavarja, engem nem. Szerintem itt akkora csönd van, hogy már azt se tudjuk, mire panaszkodjunk. Komolyan, az Üllői úthoz képest ez egy süketszoba. De azért a szekrénymadarat egyszer még lepuffantom.

Nagy örömöm, hogy ismét lehet használni a Pandora nevű intelligens internetes rádiót, ami megtanulja az ízlésedet, illetve az összes amerikaiaknak elérhető és ingyenes sorozatnéző oldalt. Ellenben nem szabad torrentezni, meg semmi illegálisat csinálni, mert különben jön az első fenyegetés, majd a második fenyegetés, majd berúgja az ablakot a kommandó és lehúznak 4000 dollárra. Erre nem gyúrok. Ezért feltenném a nagyérdeműnek a kérdést: mi illegális? A torrent igen, ezt értem. De például a youtube-ból mp3-ra konvertáló programok? A megaupload? HELP!!!

Holnap elzarándokolok a Walmartba, mert Maci sokáig nemtommitcsinál, de már nincs egyetlen nadrágja sem, aminek a hátsó fertályán ne éktelenkedne öklömnyi üreg. Meg zuhanyfüggönyünk sincs, ezért mindig Balaton van este a fürdőszobában. Meg ilyenek. De mivel a helyi Walmart még az üveghegyen is túl van, ezért busszal megyek, kevésbé környezettudatosan. Maci teljesen rákattant az internetes vásárlásra, mindent onnan rendel. Egyébként tényleg mindent lehet online vásárolni, elképesztő. De hiába, én már csak ilyen maradi vagyok, és jobb szeretem körbeforgatni, megtapogatni, amit megveszek.

Holnap kezdődik a tansegtréningem. Biztosan nagyon izgalmas lesz. Majd tudósítunk.

Hev ö nájsz déj, evrivan,

Mókus

Szegény Mókust nem verik bottal, hanem minden mással

"Utazzon a Malévvel, lezuhan még ma éjjel!" - tartja a közmondás, nem is minden alap nélkül. Szegény Mókus megpróbált eljutni Chicagóba. A legelső gyanús jelre még szinte fel sem figyelt, pedig már Ferihegyen elkezdődött a kálvária. A beszállókártyát csak Rómáig tudták kiadni, mert "sajnáljuk, sajnáljuk, új a rendszer, még nem működik rendesen". A biztonsági ellenőrzésnél szó szerint Rákosszentborzasztóig állt a sor, hasonlóképp a beszállókapunál. Valami érthetetlen oknál fogva nem engedtek minket beszállni, csak háromnegyed órával a kiírt idő után, mert az előző járat utasait szólongatták egész odáig. Rómába így természetesen késve érkeztünk, és mire a vámon-táskavizsgáláson-útlevelesen átértünk, annyi volt a csatlakozásnak. Ekkor értettem meg azt, hogy azok, akiket ilyenkor tizennégyszer bemondanak a rádióba, hogy kérjük Mr. Huttyompintyet, AZONNAL fáradjon az akárhanyas kapuhoz, nem feltétlenül idióták, vagy süketek, csak olyan lúzerek, mint én, hogy nem tudnak két terminálnyit két perc alatt átrohanni. A gép egyébként még ott állt, lépcső odatolva, de akkor se engedtek be minket. Minket, merthogy hatan voltunk ebben a csónakban. Na fasza, Alitalia kapásból kijelenti (Alitalia-jegyem volt), hogy ő ezért nem felelős, verjük az asztalt a Malévnál. Malév-kirendeltség Rómában nincs. Rettentő túrázások, fel-lelépcsőzések, kérdezősködések árán eljutottunk végre az illetékeshez, aki ugyancsak rettentő sorbanállások után kedvesen beutalt minket egy későbbi gépre. Halleluja, semmi gond, átmásztunk a másik terminálra, hogy folytassuk nem kevéssé kalandos utunkat. A kijelölt terminál üres volt, mint mézesbödön Micimackó után. Egy kósza peronőr kezdett el velünk handabandázni, hogy húzzunk innen rögtön, mire mondtuk, hogy jegyünk van. Hamar kiderült, hogy azon a gépen, amire nekünk jegyünk volt, egyetlen nyamvadt szál hely sincs. Mivel a kislány képtelen volt felemelni a telefont, hogy megkérdezze, van-e hely, ezért nemlétező helyekre adott nekünk jegyet. Akkor visszacaplattunk, ismét az előző pulthoz, ahol természetesen már nem az előző kislány ült... Aszongya a nőci: mára már nincs hely. Oké, nem gond. Ekkorra már eljutottunk abba a fázisba, hogy a pulzusunk se vert gyorsabban semmire. Akkor adjon holnapra. Hát holnapra csak három hely van. Mi a retkes fűzfánfütyülés? Na mikor mind nagyon csúnyán kezdtünk rá nézni, akkor véletlenül talált hat helyet egy gépre. De közölte, hogy a Malév nem fizet az utasai szállásáért, maximum, ha hazavisszük a számlát és kiverjük a balhét. Úgyhogy szerveztünk magunknak szállást, eurót (mert ugye az mi a fenéért lett volna), közlekedést stb. És megaludtunk egy kínaiak által üzemeltetett kétcsillagos sufniban, ahol külön kellett könyörögnöm először azért, hogy javítsák meg a villanyt, aztán meg a vécélehúzót. Arról már ne is beszéljünk, hogy mellénk beköltözött egy család, akik az ajtó fogalmat a teljes erőből bezúzás fogalmával asszociálták, ráadásul éjjel leesett valamelyik purdé az ágyról, és hát abból akkora égzengés meg sopánkodás lett...

No de, hogy őszinték legyünk, másnap nem volt semmi gond. Bejutottunk, átjutottunk, feljutottunk, eljutottunk. Különösebb izgalmak nélkül, ellenben nyilalló hát- és hasfájással a rengeteg üldögéléstől, mert pont mellettem (jellemző) egy néninek bedagadt a keze, és ebből akkora hacacárét csaptak, hogy a teljes tíz óra alatt mindig legalább ketten álltak mellette és jegelték meg kötözgették. Aszongya a fickókám, aki orvost játszott, biztos el van törve. Ja, persze, a nyanya nyilván a kis törött csontdarabkákkal tuszkolta fel a harminckilós bőröndjét a csomagrekeszbe...

Mázlim volt, mert két magyar pont arra jött, amerre én, így elhoztak kocsival. Persze, Balázst már magamnak kellett megkeresni, mert öt percig várt rám, aztán elhúzott...

Mai La Fontaine-regénk tanulsága, hogy ne, azaz NE utazzatok Malévval. Egyáltalán, ne nagyon utazzatok Ferihegyről. Mondjuk még legalább egy évig. Talán addig sikerül megtanulniuk az új rendszert.

A mai nap egyébként kárpótolt sokmindenért, mert bár mindenféle papírdolgokat intéztünk, csaknem minden sikerült, flottul, ráadásul kedvesek és segítőkészek voltak az emberek mindenütt.

Az elkövetkező napokban megpróbálok úrrá lenni Maci másfélhónapos szeméttelepén, és lakást varázsolni belőle. Addig ő két tizedesjegy pontossággal ki fogja számolni, hogyan lesz optimális az edények elrendezése a konyhapolcokon.

Már örültem volna, hogy végre megérkezik az asszony, erre kiderül, hogy valahol elveszett útközben... Miért csak vele történnek mindig ilyen izgalmas dolgok?!

Julie és Julia nyomdokaiban

Bátor voltam, és vettem egy üveg bort.

Nem kellett volna...

Elkezdtem ugyanis kipróbálni néhány receptet Julia Child klasszikus szakácskönyvéből, a "Mastering the Art of French Cooking"-ból. Először egy póréhagyma-krumpli levest, aztán buggyantott tojást besamellel, aztán vajban párolt csirkemellet, zöldbabot és krumplit. Nem sikerültek rosszul, bár mindegyikből levontam némi tanulságot.

Az elsőből azt, hogy a sáros póréhagymát nagyon alaposan meg kell mosni, különben furcsa darabkákkal találkozik az ember a levesben. Vagy pedig nem sáros póréhagymát kell venni.

A másodikból azt, hogy tényleg nem jó sima vízbe dobálni a tojásokat, mert szétfolynak. Egy kis ecet állítólag csodát művel. De attól függetlenül, hogy nem maradt egyben a fehérje, az ízzel és az állaggal nem volt gond. A besamellel ráadásul egyszerűen isteni volt. Csak annyira hiányzott hozzá egy jó száraz fehérbor...

A harmadik receptből azt tanultam, hogy a jó vajra nem szabad sajnálni a pénzt. És a krumplira és a zöldbabra sem. Legalábbis ennél a receptnél. Főzelékeknél talán kevésbé fontos, hogy milyen a minőség, de itt sokat dobott volna az ételen egy jó kis újkrumpli, vagy ízletesebb, frissebb zöldbab. És egy jó bor...

Úgyhogy nem bírtam tovább, és elhatároztam, hogy szerzek egy üveg bort. Most újabban abba a boltba járok (Whole Foods), amelyikben a legelején voltam, és megrémültem a magas áraktól. De az olcsó boltban (Copps) nincs jó vaj, nincs jó tej, nincs jó hús (állítólag itt szinte az összes állatot hormonnal kezelik, és mindenféle szeméttel etetik, azért olyan olcsó némelyik hús vagy tej), és nincs jó zöldség, olyat pedig nincs értelme venni, amit nem szívesen eszik az ember. Persze néha érdemes odamenni pl. szárazbabot, sót, cukrot, lisztet, meg ilyesmit venni, mert az olcsóbb, és a nem hiszem, hogy nagyon szembetűnő a különbség. A Whole Foodsban nemigen van rossz áru, cserébe viszont drágább. Gondoltam, hogy a borokban sem fogok csalódni, különösen, hogy az árak olyan 7-8 dollárnál kezdődtek. Úgyhogy vettem egy 12 dolláros chilei Sauvignon Blanc-t (gondoltam, Chilében jó sok hegy van, úgyhogy biztos jó a boruk).

Amikor kinyitottam, valami elkezdett benne pezsegni... És dugó sem volt az üvegben. Akkor sem lett jobb az élmény, amikor megkóstoltam. Kb. a tablettásbor kategória. Még szerencse, hogy ma este búcsúbulit tart Mason, az egyik lakótársam az házban, ahol egy hónapig laktam. Biztos lesz, aki megissza.

Több mint 2 ezer forintért ilyen ócska bort kapni! Még a sparos 600 forintos borokkal sem lehet összehasonlítani. Hát még az aszófői borokkal, aminek literjét kb. 200 forintért tudják eladni Nagypapámék, és még így sem fogy el az összes a következő szüretig. Hajaj, de visszasírom én még azt az aszófői olaszrizlinget!

Néhány érdekesség:

1. A Tefal itt T-Fal, a Danone pedig Dannon.

2. Bizonyos kereszteződésekben minden irányból stoptábla van. Mindenki megáll, amikor odaér, és érkezési sorrendben indulnak tovább.

3. A boltokban nem kell fizetni a szatyorért, viszont fizetnek, ha visszaviszed.

Eagle Heights

Eagle Heightsnak hívják azt a Mendota-tóba benyúló félszigetet, ahol lakni fogunk. Szeretnék találni rá egy szép magyar fordítást, segítsetek!

Hát ilyen hely a világon nincs még egy! Először is, nagyon szép helyen van. Közel a tóhoz, és semmi más nincs körülötte, csak gyep, kicsit távolabb pedig erdő. Van egy bicikliút onnan az egyetemre, ami végig a tóparton halad, végig fák között, az is nagyon szép. Most is nyugis környéken lakom, de ha az egyetemre megyek, autóúton kell menni (ami egyébként teljesen biztonságos, mindenki nagyon figyelmesen és óvatosan vezet), és van néhány kellemetlen lámpa, ahol mindig várakozni kell.

Vannak, akik azt mondják, hogy kicsik a lakások, de én voltam Marciék lakásában párszor, ami kétszobás, mint a miénk lesz, és még úgy is kényelmesen elférnek, hogy van egy kislányuk. A lakások felszereltsége ugyanolyan, mint itt általában minden lakásé: semmi sincs, kivéve egy hűtőszekrényt (és nagyon gyors internetet :D). Minden bútort a lakónak kell beszerezni, a legalapvetőbb dolgokat is: ágy, asztalok, székek, stb.

Itt egy kis kitérőt teszek. Bútorokat gyűjtögetni nem egyszerű dolog. Csak használtan érdemes venni, mert az újak nagyon drágák. Úgyhogy nagyon jól jött, hogy az indiai fiú, akinek most a helyén lakom, rám hagyta a bútorait, mielőtt elköltözött Bostonba. Csak egy ágy, egy íróasztal, két szék, és egy lámpa (és egy bicikli) az, amit itthagyott, de ezek épp nagyon haszosak voltak. Aztán megtudtam, hogy egy török lány is hamarosan elköltözik, és nem kellenek neki a bútorok, írtam neki, és szinte mindent nekem adott ingyen. Pénteken pedig egy német lánnyal találkoztam, aki szintén elköltözik, és vannak felesleges tányérjai, poharai, és még néhány apróság. Ő is odaadta ezeket egyetlenegy fityinget sem kérve. Azt mondta, a matek tanszéken hagyomány az, hogy a távozó immár "doktor" hallgatók az elsőéveseknek adják a felesleges holmijukat. Azért az nagyon szép, hogy ez így működik, nem? Nem mondom azt, hogy Magyarországon ez nem történhetne meg, de hát nehéz elképzelni... Guillermo, a kolumbiai fiú ugyan nem ingyen adja a cuccait, de nagyon olcsón, és neki értékesebb dolgai is vannak: egy kanapé, egy kerti asztal, hozzá egy szék, egy mikró, még néhány konyhai eszköz, evőeszközök, kisebb polcok, meg még ki tudja, mi. Szép hagyomány.

Na és mi van még Eagle Heightsban? Szinte hihetetlen, de van domboldal tele kis (10-15 négyzetméteres) kertecskékkel, amelyeket az ottlakók kibérelhetnek egy évre mindössze 20 dollárért, és azt termeszthetnek rajta, amit akarnak. A kínaiak pl. csupa fura növénnyel ültetik tele a kertjüket.

Van egy nagy épület a házak között, amolyan közösségi épület. Időnként (elég gyakran) programokat szerveznek ott, a múlt héten például volt egy ingyenes fagyizás. Aztán minden héten van két ingyenes jógaóra. Már ezen is meglepődtem, de aztán megtudtam, hogy ez semmi. Rengeteg program van heti rendszerességgel, pl. mindenféle sportok, köztük karate is. Valamelyik egyház tart angolórákat is négy szinten, és minden hónapban egyszer van egy olyan alkalom, amikor odagyűlik egy csomó ember, mindenki hoz magával valami ételt, amit otthon főzött, azt beteszi a közösbe, és aztán ez a rengeteg ember nekiesik a rengeteg kajának, és mindenki azt eszik, ami neki tetszik. És ezen kívül biztos rengeteg olyan program van, amiről nem tudok. És minden ingyen. (Nem azért hangsúlyozom folyton, hogy ez is, meg az is ingyen van, mert annyira nincs semmi pénzem - mondjuk per pillanat tényleg nincs sok... :)-, hanem inkább azért mert annyira meglepő volt.)

Aztán rendszeresen szerveznek egynapos kirándulásokat különböző helyekre. Ez ugyan nincsen teljesen ingyen, de például nemrég volt egy kirándulás Chicagoba 30 dollárért, miközben csak az, hogy elmegy az ember Chicagoba és vissza, 54 dollárba kerül... Marci mesélte, hogy voltak egy olyan helyen, ahova a belépő többe került, mint az egész kirándulás.

De hogy ne csak arról beszéljek, hogy mi mennyibe kerül, a lakókról is ejtek pár szót. Tudni kell, hogy ezekbe a lakásokba elsőbbséget élveznek a házaspárok és a gyerekes családok, ezért szinte csak családok laknak ott. Ennek megfelelően, az ottlakó gyerekek száma vetekszik a felnőttekével. Ha nyáron kimegy az ember a házak közé, egészen biztos, hogy belebotlik néhány futkározó kisgyerekbe. A lakók nagyon barátságosak mindenkivel szemben, ami szerintem részben annak köszönhető, hogy mindenki ugyanolyan cipőben jár; nincsenek jelentős generációs különbségek, így nincsenek nagymama-fiatal suhanc háborúk sem.

Ha már a demográfiánál tartunk, meg kell jegyezni, hogy a fehér emberek itt igencsak kisebbségben vannak. Rengeteg az ázsiai és a dél-amerikai család. Guillermo egyszerűen csak Chinatownnak nevezte Eagle Heightsot.

Aztán azt, hogy mennyire biztonságos a környék, és hogy a lakók mennyire tisztességesek egymással szemben, mutatja az, hogy Marciék az elmúlt egy évben soha nem kötötték még le ott a biciklijüket, és még mindig meg vannak. A házak között halmokban állnak a kerti grillezők, műanyag gyerekjátékok, labdák, és ezek közül sok olyan, hogy gyakorlatilag nincsen tulajdonosa. Aki arra jár, használja őket. Ha valaminek lába kel, az is inkább azért van, mert a kisgyerekek össze-vissza hurcolják a dolgokat. Marci szerint sokan még az autójukat sem zárják be.

Na, ki akar ide jönni?

Skizofrén vallomások, avagy miért is érdemes maradni vagy menni

Bizony amikor az embernek sok ideje van, az veszélyes. Ezért is találták fel a tévét, mert amikor túl sok idejük volt az embereknek, akkor elkezdtek gondolkodni, és amikor elkezdtek gondolkodni, akkor születtek az olyan rendszerellenes, felháborítóan megbotránkoztató ötletek, mint a hippi-mozgalom, a nők emancipációja, a reformáció, az impresszionizmus, a posztmodern verselés és így tovább. Mennyivel jobb nekünk ma, hogy van tévé, és nem kell ilyeneken törnünk a fejünket. Most, hogy befejeztem (földi) ELTÉ-s pályafutásomat, de a szerencsétlen logisztika következtében PhD-tanulmányaimtól több mint egy hónap szünet választ el, ráadásul ilyenkor minden amerikai sorozat nyári szünetet tart, hiba keletkezett a rendszerben, és ráértem gondolkodni.

Amikor az ember elérkezik életének egy fordulópontjához, akkor önkéntelenül is számot vet az életével. Azon emberek, akiknek van tévéjük, ehhez a ponthoz legfeljebb haláluk előtt jutnak el, mert addig kitölti az életüket a tévé. Vagy ha nem a tévé, akkor az internet, a napi kétórányi telefonálás, ide-odarohanás, villamosoncsimpaszkodás. Azon emberek, akiknek nincs tévéjük, talán többször is lennének ezzel így, de őket meg elfoglalja a malária, az AIDS meg az éhenhalás.

Tudományos megalapozottság nélkül, merészen és felelőtlenül kijelentem, hogy különleges élethelyzetben találtam magam. Mint két vihar között a csend. Az előző viharé még távolról hallatszik, a gyerekkorom, az egyetem, az esküvő; a másik szele pedig már érkezik: a doktori iskola, egy új ország, munka, gyerekek. De most, most csend van, egy pillanat, amikor emlékezni és értékelni kell, számot venni jóval-rosszal, búcsút venni kedvesektől és utálatosaktól, tanulságokat megállapítani és fogadalmakat tenni. Ez az egész azonban nem állapot, hanem folyamat. Az ember újra- és újra felfedezi önmagát, önmaga változásait egy-egy emlékben, személyben, vagy tárgyban, és arra is rájön, hogy mi mindent nem tett meg, amit meg kellett volna, vagy nem mondott el, amit el akart. Álljon itt íme néhány dolog, teljesség igényétől mentesen, értéksorrendtől függetlenül, amely olyannyira jellemzi azt a vívódást, amellyel az ember eldönteni próbálja, hogy szívesen hagy-e mindent maga mögött, vagy sem.

Ebben az országban a többéves gazdasági válság után a kormányprogram sarkalatos pontja, hogy mindenki szabadon főzhessen pálinkát - ami teljesen logikus, hiszen ha már nincs pénzünk, legalább mély delíriumban várjuk ki, amíg éhen halunk.

Ugyanebben az országban lakik a kis családom, a két jófej, humoros, okos öcsém, a mindig türelmes és megértő anyukám és a morcul szerető apukám, akire mindig lehet számítani. Mi lesz velem nélkülük?

Ebben az országban bármit szeretnél elintézni, csak akkor fog működni, ha 1. lefizeted az illetőt; 2. rokona vagy az illetőnek; 3. lefekszel az illetővel. Ellenkező esetben másfél éves várólista végén kötsz ki, majd a törött lábad helyett a csuklódról kapsz röntgenfelvételt, ráadásul még meg is büntetnek majd valamiért, aminek a létezéséről sem tudtál eddig.

Ugyanebben az országban él a két haláli jófej nagynéném, akiknek mindig vagy egy jó szavuk az emberhez, és az aranyos unokatesóim, akik egyre okosabbak és nagyon jókat lehet velük beszélgetni. Ha itthon maradnék, sokkal-sokkal több időt tölthetnék velük.

Ebben az országban a főúton nagyrabecsült polgártársaink éjjel tökéletesen részegen (ami tilos) kivilágítatlanul (ami ugyancsak tilos) közlekednek biciklivel (ami szintén tilos), de természetesen te ülsz tíz évet, ha elütöd az idiótát.

Ugyanebben az országban jöttem rá, hogy az a közkeletű tévhit, hogy a házastárs családjával csak haragban lehet lenni, komplett marhaság. Persze, így csak még nehezebb elmenni, hogy lett egy pót-apukám és -anyukám, két póttesóm, és két, eddig soha nem tapasztalt mértékben energikus és közvetlen pót-nagyszülőm. Ha ittmaradnék...

Ebben az országban a "Roma Bál" feliratú plakátokon senki nem húzza föl a szemöldökét, de ha kiírod, hogy "Fehér Bál", az rasszizmus.

Ugyanebben az országban találkoztam az igazi barátság intézményével, és kötöttem olyan életre szóló barátságokat, amelyek mindig megmaradnak. Hogyan lehet ilyen nagyszerű embereket itthagyni?

Ebben az országban a buszon az emberek mindennemű, -rendű és -rangú élettani folyamatot zavartalanul elvégeznek, legyen annak köze anyagcseréhez, fajfenntartáshoz vagy táplálkozáshoz. Mindeközben természetesen azáltal sem zavartatva magukat, amikor a busz esetleg kigyullad, folyik belőle a nafta, nyitva marad az ajtó, vagy kipotyognak a csomagok az útra.

Ugyanebben az országban maradnak azok a kedves emberek, akik a gyerekkorom maradandó mérföldkövei: a világ legtürelmesebb zongoratanárbácsija, legcsillogóbb eszű énektanárnénije, legszebb és legkedvesebb gyerekkori barátnéja.

Ebben az országban mikroszkóppal sem fedezhető fel semmiféle közlekedési morál, - kultúra esetleg -etikett, az alapelv a következő: minél nagyobb a rendelkezésedre álló közlekedési eszköz, annál inkább le tudsz nyomni mindenkit - de minél kisebb vagy öregebb a jármű, annál agresszívebben próbálod ugyanezt tenni a nagyokkal.

Ugyanebben az országban maradnak azok a random embertündérek is, akik valamiért elkerülték azt, hogy olyan szürkék, gyanakvóak és haszonlesők legyenek, mint oly sokan mások: egyszerű, hétköznapi emberek, akik minden ok nélkül kedvesek voltak velem egy percig, egy óráig, egy napig.

Ebben az országban a mindenkit kizsákmányoló, kihasználó, átverő ember definíció szerint: sikeres üzletember; az önfeláldozó, szorgalmas, megelégedő ember definíció szerint: lúzer.

Ugyanebben az országban marad az a gyönyörű és sokszínű nyelv is, amelyen olyan szépen kifejezheti az ember a gondolatait. A nyelv, amely annyi játékot, incselkedést, sorok közötti tartalmat rejt, a nyelv, amely az olyan jópofa szavakat adta nekem, mint a csigalépcső, a targonca, a mézesbödön, a tücsök, és még sokan mások.

Ebben az országban az egyetemi államvizsgán a végzettektől a következőképp búcsúznak el: "Maguk ugyan nem értenek semmihez, de azért sok sikert!".

Ugyanebben az országban vannak azok a tájak, amik az enyémek, ahol otthon vagyok. Hiába szebb máshol, mégsem az enyém.

Ebben az országban mindig mindenki panaszkodik, gyanakszik, kiskaput keres, csal, fenyeget, irigykedik és még véletlenül se mosolyog senki az utcákon. Sosem fogjuk megoldani az egészségügy, az oktatás, a kisebbségek, a fekete munka, a korrupció problémáit. Innen csak elmenni lehet.

Ugyanebben az országban történt, hogy születtem, nevelődtem, szerettem és gyűlöltem, sírtam és nevettem, tanultam és felejtettem, ahol szeretnek, ahová visszavárnak, és ahová visszavágyom már most, hogy még el sem mentem. Nem az ország, hanem a kedveseim miatt fogok egy nap visszajönni.