Életünk napjai

Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim. Mai hírműsorunkban három szösszenettel mászunk olvasóink idegeire.

Nézzük először a sporthíreket. Tudományos megfigyeléseink szerint az amerikaiak, de legalábbis a madisoniak sokkal többen, sokkal több időt és energiát szánnak mozgásra úgy általában, mint a honfitársaink. Ez szakértőink szerint azzal magyarázható, hogy ezzel a hiszékeny népséggel tényleg el lehet hitetni, hogy a mozgás tényleg jót tesz, felébreszt, edzi a szív-és érrendszert, segít a koleszterinszintben meg ilyenek, blablabla, egészségduma, a fitneszcégek propagandája, hogy befizesd a valag pénzt az aerobicbérletre. Közben meg tessék, mondaná a magyar, az én kedvenc sportom a foci, imádom nézni, és néha még fel is kelek egy új sörért, aztán még mindig nem vitt el a szívroham, csak a bal karom fáj néha. Különben is, ugráljanak a fiatalok, azoknak még nem fáj a hátuk, meg a lábuk, meg a fejük, és nem kell munka után még bevásárolniuk meg főzniük meg takarítaniuk... Szóval ezek a naiv amerikaiak, akiket így át lehet ejteni, mind lelkesen futnak, bicikliznek, nordicwalkingolnak, úsznak, jógáznak, ki ezt, ki azt. Minden korosztály, nem csak fiatalok. Nekem mindig megsimogatja a szívemet, mikor látok egy idős professzort az evezőpadon, a maga öreges tempójában, de azért húzza neki rendesen. Mi valahogy azt gondoljuk, hogy a sportolás csak akkor sportolás, ha két órán keresztül ötvenkilós súlyokat emelgetsz, aztán futsz tíz kilométert, majd csinálsz száz felülést és kétszáz fekvőtámaszt. Pedig a sportolásnak egész skálája van, a meccsnézéstől az előbb körülírtakig. Millióféle dolgot lehet űzni, kinek-kinek ízlése és teherbírása szerint, amennyi jólesik, esetleg egy hajszálnyival több. Bemutatunk néhány kirívó példát arra, hogy az ittenieket mennyire nem akadályozza meg a mozgásban a súlyuk, a nemzetiségük, a vallásuk, esetleg az élet egyéb nehézségei.

Nagyon sok muszlim nőt látok fejkendőben futni. Ők persze sosem viselnek rövidnacit és bikinit, de futnak ők is, mondjuk elképzelhető, hogy jobban izzadnak. Van egy fickó, aki szerintem valamilyen ágú zsidó lehet, aki fekete vászonnadrágban, fehér vászoningben és elmaradhatatlan sapekban fut minden nap. Minden tiszteletem az övé, hogy ilyen melegben ezt ilyen jól bírja.

Van egy kínai nő itt a telepen, aki minden reggel taj-csizik. Korán reggel kiviszi a kis magnóját az udvarra, benyomat valami olyan megnyugtató fuvolás-hárfás zenét, hogy meg is nyugodnál, ha nem reggel hét lenne és nem tökigázon menne recsegős-pixeles hangon. Tisztelet a kitartó sportolásnak, bicskát a bunkó zajongásnak.

Persze vannak azok is, akik a skála azon végén vannak, amelyik közelebb van a meccsnézéshez, és beöltöznek menő sportszerkóba, aztán egy fél óráig a testsúlyukat előbb a bal, majd a jobb lábukra helyezik át. Vagy gyalogolnak, olyan tempóban, ahogy én a fogammal kúszok, kezükben két félkilós súllyal. Ezek a polgártársak jellemzően vagy nagyon-nagyon öregek (értsd: három számjegyű az életkoruk), vagy nagyon-nagyon kövérek (értsd: négy számjegyű a súlyuk), de csinálják! És ezért RESPECT.

A legjobb, amit már én sem bírok egy kis csúfolódás nélkül leírni, a legújabb zseniális sportág, a babakocsivalfutás. Anyuci tolja Pistikét a babakocsiban, futva, apuci meg tolja Micikét a másik babakocsiban, szintén futva, és így se bébiszitter nem kell, és még a napi betevő mozgás is megvan. A gyereknek is jó ez, mivel így edződik a feje búbja meg a farokcsontja, ahogy a tankcsapdás járdán fel-le pattognak a babakocsiban. Csak babakocsit kell cserélni kéthetente, mert a harmadik ilyen után tengelytörés, kerékcsere, szétzilált illesztések. Apróbetűs tiszteletet nekik.

Családi híreink következnek. Tudósítóink beszámoltak arról, hogy férjek és feleségek idővel hasonulnak egymáshoz. Azaz, elképzelhető, hogy ha az ifiasszony fejének bekötése előtt dudorászni szokott vala, férje is felveszi ezt a szokást, melyet pedig világéletében utálni szokott vala. Példánk ifiasszonya évek óta egy, a csepp agyában megragadt dallamot dudorász, némileg különböző verziókban, miszerint az alapritmus tá-ti-tá-ti-tááá tá-ti tááá, majd egy fél hanggal feljebb ugyanez előlről. Erre számtalan szöveget lehet írni, például zsimbi-dimbi-dí dimbi-dí vagy tamba-lamba-la lamba-la, esetleg zömbö-lömbö-lő lömbö-lő, veszitek az adást. Nomármost, eleinte az ura mindig ferdén nézett, esetleg be is szólt, hogy elég lesz már a zsimbidimbiből. De mi történt legutóbb? Egy másik dallamra, másik szöveggel, de az ember is kifejlesztette a maga megszállott dallamkáját, mú-mi-mú-mi-mú és pú-pi-pú-pi-pú eddig szájhagyomány útján feljegyzett tájjellegű változatokkal. Alig várjuk, hogy további módosulatokról és evolválódott minimalista műremekekről beszámolhassunk, és azokat az utókor számára örök időkre rögzíthessük. Biztatjuk kedves nézőinket, hogy küldjenek sms-ben megfejtéseket arra a kérdésre, hogy vajon miket fognak ezeknek a gyerekei dudorászni???

Végül celebhíreink. Balázsnak és Katának most volt az első házassági évfordulója (TAPS ÉS OVÁCIÓ). Ironikusan egy nappal a helyi függetlenség napja előtt (FELSZABADULT NEVETÉS). Mindketten nagyon készültek (KAC) és rettentően törték a fejüket, hogy mit csináljanak eme jeles nap alkalmából (ÚÚÚÚ). Hogyan tegyék ezt a különleges napot egyedivé? Mert ugye nehogy már azt csináljuk, amit mások, elmennek étterembe, meg moziba, aztán sétálni, vesznek virágot, meg bonbont, milyen haláli unalom. Ezért, mi azt csináltuk, amit még soha, semmilyen más pár ezen a kerek földön nem csinált az évfordulóján (nem hiszitek, mi?). Ez pedig: ... vajon ... vajon mi? ... elképzelni nem tudom ... mondjátok már ... nem más, mint egy tökéletesen átlagos, ugyanolyan nap, mint mindig. Kata szépen kitakarított, mint minden második vasárnap (igen, nem takarítok minden héten ÚÚÚ). Vécét pucolt, porszívózott, mosott, padlótnyalt. Aztán egész nap főztünk, mint minden áldott hétvégén. Ötórányi almahámozás, kacsavarrás, diópörkölés, petrezselyemaprítás, krumplipucolás után végre leültünk enni, a kacsa jó volt, mert Balázs csinálta, a tiramisu nem, mert összerántottam a tejszínt, de meggyőztem magam, hogy ez így normális, és belekevertem a jó drága mascarponéba, úgyhogy sziklakrém lett, persze ezt Kata csinálta, de a bor legalább ütött, mert azt az öcséméktől kaptuk, és idáig őrizgettük. Aztán Balázs kapott tőlem két szemüvegtörlőkendőt. Minden héten elhagy egyet, így még vasárnapig jó vagyok. Teljesen jó kis első évforduló volt, smucig, ahogy az egy kezdő házaspárhoz illik, ráérünk még sablonos négycsillagos étterembe járni öregkorunkban is, mégis nagyon romantikus, kifinomult és elegáns, ahogy azt a következő képek is illusztálják.

Köszönjük megtisztelő figyelmüket. Következik a Dallas.

Azért még itt vagyunk...

Kezdhetném oldalakon keresztül bocsánatkéréssel, meg magyarázkodással, de inkább csak címszavakban itt az update:

- Balázs lába meggyógyult, ez alatt a potom fél év alatt, most már kezd futni meg úszni is, sőt, lopott egy 25 fontos súlyt a kuka mellől, azzal is gyúr néha

- Balázs elnyerte aThe Great Integrator of Madison megtisztelő címet a helyi integrálóversenyen

- vettem egy csellót és a szomszédaink legnagyobb örömére órákig nyekergek minden nap, aztán meg ápolgatom a begörcsölt kézizmaimat

- nyáron se lopjuk a napot, mert az idő pénz, meg dolog az idő, hanem dolgozunk, meg tanulunk, Balázs topologizál, én meg döntéshozok és mediálok

- HAZAJÖVÜNK augusztus 7-én - lehet időpontot kérni :)

- holnap lesz az első házassági évfordulónk, és semmi ötletünk nincs a sablonos étterem+séta helyett (ötletek welcome)

- leadtam nyolc kilót, de kettő már visszajött, szóval most megint kezdhetem magam ütlegelni

- szemüveges lettem

- dilidokihoz járok

- vettünk egy zongorát is (nevetségesen olcsó itt a hangszerek)

- Balázs kapott egy új biciklit

- beütött a borzadályos wisconsini nyár, melynek két legfőbb ismertetőjegye, hogy 40 fok van éjjel-nappal, és fel van túrva az egész város

- előadtam egy nemzetközi konferencián, de mivel nem volt légkondi, az én előadásomra, ami az utolsó volt, mindenki kiment

- egy hosszig ugyanolyan gyorsan úszom a gyorsat, mint Balázs

- voltam csontkovácsnál, aki leginkább egy kidobóemberre hasonlított, tetkóval és hardcore mississippi akcentussal

- rájöttem, hogy utálom az egészben sült madarakat

- rajzórára járok nyáron, könyékig szenes vagyok minden nap

- Schwarzeneggertől válik a felesége

- új huzatot varrtam a kanapénkra, robotos a mintája

Meg még sokan mások. Összességében jól vagyunk, most éppen az állunk se kopik fel, szép a város, nincs hideg, de valahogy mindkettőnkön kezd kiütni valami stressz. Ettől nem kell betojni, van az embernek fenn meg lenn, de jó hírem van, segíthettek rajta. A probléma alapvetően az, hogy elkezdett ketyegni a biológiai órám, és akarnék gyerekeket. Ezen, ugye, az se segít, hogy ahol lakunk, mindenki osztódik, mást se látsz egész nap, csak terhes nőt meg gyerekeket. De mivel nekem órákra kell járnom, meg tanítanom kell, élni sincs időm, nem hogy gyerekre, és nem is igen lesz ez másképp, mivel nekem mindig tanítanom kell majd itt az egyetemen. Aztán meg dolgozni. De még ha lenne is időm, meg pénzem, akkor meg félnék, hogy elvesztem a szabadságomat, ami alatt nem is tudom, hogy egész pontosan mit értek. A lehetőségét annak, hogy azt csináljak, amit akarok. Ami most sem igaz, de mindegy, ez az egész nem racionális. Hogy sokáig alhassak. Hogy csend legyen otthon. Hogy ne kelljen ezzel vagy azzal foglalkozni. Életem első dilemmája, amin az Áginak, meg anyukámnak való nyivákolás nem segített. De addig oké is volt, míg csak nyomi voltam, de aztán egyszer csak elkezdtem a embereket utálni. Sőt, gyűlölni őket. Haragudni rájuk. Főleg a gyerekesekre, meg a gusztustalan, ordító, erőszakos gyerekekre, aztán mindenkire. Ezért elmentem a dilidokihoz.

A dilidokim aszonta, beszéljek nőkkel, akik össze tudták egyeztetni a karriert a családdal, és kérdezzem meg, hogy hogy csinálták. Ezen a ponton rájöttem, hogy az összes nő, akit itt ismerek, vagy 1. feladta a karrierjét, mikor gyerekei lettek 2. nem dolgozott, amíg gyerekei voltak 3. soha nem dolgozott, mert a férje eltartotta 4. karrierje van, meg gyerekei is, de a férje ül otthon a gyerekekkel. Kellenének nekem példák olyan nőkről, akik az ötödik, megérzésem szerint igen szűkös kategóriába tartoznak, akik amellett, hogy karriert építettek, és dolgoztak, fel tudtak nevelni egypár gyerkőcöt is. Jó pesszimista magyarként azt sejtem, hogy ilyen nincs, valamit fel kell adni. Faszányos.

Mennyivel egyszerűbb volt, míg nem volt családtervezés.

De van fény az alagút végén. Tegnap a koreai barátosném aszonta, hogy neki is volt ilyenje, és aztán elmúlt. Az egyetlen probléma ezzel az, hogy én nem az a típus vagyok, aki kivárja, míg a gondjai elmúlnak :).

Megpróbálok megint rendszeresen írni. Legalábbis egy darabig, míg újra nem kezdődik a mókuskerék ősszel. Legközelebb viccesebbet írok :). De depisen nehéz. Na megyek, felverem Balázst, mert már 11 óra, pedig neki az a legújabb filozófiája, hogy a nappal kel, haha, aztán ezt bírja egy hétig, aztán meg alszik egész nap...

Mókus

Tüntetéééééés

Lassanként kis hazánkba is eljut a wisconsini forrongások híre. Ám ha eddig nem jutott, most jut. Íme.

Mert biza' tüntetünk, munkabeszüntetünk, transzparenslobogtatunk lassan két hete. Mer' ez a Walker, a madisoni kopó (képünkön- mást nem emlékeztet a feje egy bizonyos magyar politikusra?), azt képzelte, hogy az állami alkalmazottak zsebéből szépen kivesz néhány milliárdot, és belecsúsztatja a multitulajdonos haverjainak a zsebébe. Nem vicc, tényleg erre játszik: most adott vagy 150 milliárd dollárnyi adókedvezményt a nagy magáncégeknek, aztán elkezdett itt nyervákolni, hogy így meg úgy deficit van, meg nincs rendben a büdzsé, ezért fizessen a sok tespedt, semmittevő, magát halálra kereső állami alkalmazott. Jelentem, én állami alkalmazott vagyok, magam halálra nem keresem, de dolgozom. Meg az a rengeteg tanár, rendőr, tűzoltó etcetera sem, aki mind szépen kinn tüntet.

Node, Walker alaposan rászívott Madisonnal, mert itt mindenki demokrata, szóval eléggé nemszeressük a büdös republikánusát. Tiszta mint egy kémfilm, kiszivárogtatnak titkos telefonbeszélgetéseket, amikben Walker hallatszik, amint valami mágnásmiskával beszél arról, hogy ez csak az első lépés, mert ha itt sikerül szétverni a szakszervezeteket, akkor a többi államban is menni fog a dolog! Meg beépített rendbontók vannak meg Tea Party ellentüntetés. Walkerről kiderült, hogy kirúgták az egyetemről csalás miatt, és szánalmas átlaga volt. Támogató üzeneteket kapunk minden amerikai államból, jönnek más városokból hétvégén, de még Egyiptomból is egyetértenek velünk, mert hát ugye hasonló a helyzet (SIC!).

Én nem mertem kimenni egy hétig, mert féltem, hogy ordibálnak meg lökdösnek meg minden ilyen, ami ugye nálunk egy tüntetéshez hozzátartozik. Mint a popcorn a mozihoz. Aztán a második fázisban betörjük a kirakatokat, felgyújtjuk a buszt és kilőjük a másik szemét gumigolyóval.

Pénteken elmentem a koreai barátnőmmel. Emberek, életem egyik legnagyobb élménye volt, de nulla túlzással. Innentől magabiztosan állítom, hogy nekünk, magyaroknak, halványlila segédfogalmunk sincs arról, hogy 1. mi az a demokrácia, 2. mi az a szolidaritás és 3. mi az a békés tüntetés. Lehet nyugodtan szidni az amerikaiakat, de én még életemben ilyen kulturált, barátságos, toleráns tüntetésen nem voltam. A Parlament (amibe itt ugyebár szabad a bejárás éjjel-nappal) tömve van emberrel, több tízezren vannak bent. Persze van itt is csúcsidő, én egy közepes napot fogtam ki. Diákok, tanárok, fiatalok, öregek, egész családok, szerelmespárok, iskolás csoportok elképesztő kavalkádja. Az egész hely ki van tapétázva plakátokkal és transzparensekkel, hatalmas felületek vannak lepapírozva, hogy odaírhasd a neved, mit a célokkal egyetértő polgár, rengeteg humoros felirat. Van Lost and Found, gyereksarok játékokkal, néni, aki kávét főz ingyen, pultok, ahol adományokból sütit meg szendvicset osztanak a felkelőknek, alvós sarkok, mert a tüntetés éjjel is folyik, van, aki társasjátékozik, mások tanulnak. A fő attrakció a rotundában zajlik mindig (lásd nagy kerek luk a képen),

itt mindig más ragadja meg a mikrofont és beszél, vagy vezényli a "Kill the bill" vagy "This is what democracy looks like" esetleg "Scott Walker's got to go" és hasonló vezényszavakat. Apropó, a kántálni ugye ige, de mi a főnév, amiből képeztük? Kánta?

A Parlamenthez vezető út, a híres State Street egész héten le van zárva a forgalom elől, mert mindig valamilyen csoport vonul rajta, és a buszvezetők megunták. Előttünk éppen a tűzoltók és családjaik vonultak, és skót dudán meg dobokon játszottak. Szépen bevonultak a Parlamentbe, mindenki utat nyitott nekik, megtapsolták őket, ők meg adtak egy fél órás koncertet, ami túlvilágian szépen szólt a visszhanggal, száz tűzoltó fújja a skót dudát vagy dobol, mintha a Rettenthetetlen című filmbe lépett volna az ember. Aztán a tűzoltók átadták a helyüket az akkor érkező diákoknak és tanároknak, akik beöltöztek mindenféle kosztümökbe, amik persze nem random ökörségek voltak, mindegyiknek valami politikai üzenete volt. Elképesztő hangulat van bent, hatalmas tömeg, de annyira figyelmesek és udvariasak az emberek, hogy egyáltalán nem voltam rosszul. Átadják a helyeket a gyerekeknek, hadd lássanak, de neked is, ha észreveszik, hogy nyújtogatod a nyakad. Extázis van, szívdobogás, lelkesedés, hév. Itt mindenki egyenlő, mindenki egy célért küzd, mindenki más formában, más hévvel, de soha, senki ki nem ejt egy trágár szót, egy obszcén gesztust nem látsz, egy pofon el nem csattan. Az egész hely tele van rendőrrel, de azokon még védőfelszerelés sincs, és azt látod, hogy beszélgetnek a tüntetőkkel, meg útbaigazítják az embereket.

A megszorításokból egyébként Walker, nagy ravaszul, kihagyta a rendőröket, de azok nem mentek haza a tenyerüket dörzsölve, hanem a tüntetők mellé álltak. Hát kérem szépen, látott már ilyet a világ???

Félelmetes. Amikor az ember olvassa a nagy szavakat, hogy demokrácia, meg szabadság, meg egyenlőség, akkor azt gondolja, hogy ilyen nincs. Meg hogy mindenki egyért, egy mindenkiért. Haha. Hogy dalt írnak meg zenét egy történelmi eseményhez. Hogy egységben az erő, meg a nemzet kiáll valamiért. Röhej. Mi 1848 óta leginkább semmiért sem tudtunk tisztességesen, civilizáltan, egységesen kiállni, mert képtelenek vagyunk túllépni a pitiáner előítéleteinken, meg azt lessük, hogy a másik hogy tartja a transzparenst, mer' a büdös kommunista balra tartja, a redvás fideszes meg jobbra. Itt meg együtt küzd republikánus és demokrata, állami és nem állami alkalmazott, mert egyetértenek abban, hogy Walker nem azt csinálja, amit kéne csinálnia.

Van még mit tanulnunk. De persze ehelyett inkább lenézünk mindenki mást.

Híreink még egyszer, röviden

Az amerikai járdák immár nyilvánosan, leplezetlen ellenségességgel fordulnak a bevándorlók felé. Nem egészen két héttel ezelőtt orvul, lesből eltörték a jelenleg Madisonban tanuló, magyar állampolgár Strenner Balázs lábát. Az incidens "Baleset a jeges útfelületen" címszóval került jegyzőkönyvezésre. A magyar fiú lábát másnap reggel meg kellett operálni, a két órás műtét alatt egy fémlapot, nyolc kis és egy nagy csavart építettek be a bokájába. Az egyik nővér később közölte, hogy hat csavar is elég lett volna, de még volt három, és nem akarták, hogy kárba vesszenek, ráadásul el is kellett tölteni valamivel a két előírt műtéti órát. Helyi érdekvédő csoportok jelezték, hogy szerintük központilag kellene szabályozni, hogy ne lehessen ennyi fémet bízni egy emberre, mert így a fiú potenciálisan nagyobb veszélynek lesz a kitéve a fémtolvajoknak, akik vérszemet kapván esetleg elviszik majd a MÉH-be. A fiú egyébként jól van, egész nap döglik, a felesége nincs jól, mert egész nap látástól-Mikulásig gürizik.

A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint egészen elképesztő méretekben burjánzik el a munkamánia az Amerikában tartózkodó magyar bevándorlók között, különösen a nők vállalnak magukra amerikai viszonyokhoz képest szokatlanul sok munkát. Egy esetben például amellett, hogy az illető teljes munkaidőben tanít, ráadásul éjjel (6 és 9 között este), emellett négy kurzust hallgat, amelyek mindegyikére naponta 20-30 oldalnyi szakcikket kell elolvasni, továbbá konferenciaelőadásra készül, háziasszony, és nem létező szabadidejében kísérleti alanynak jelentkezik pszichológiai tanulmányokba. Az alanynál egészen érdekes pszichofiziológiai elváltozásokat figyeltek meg, többek között, hogy már képes a buszon fogódzkodva, cikkolvasás illetve leveskavargatás közben is aludni.

Az időjárásról...

Külföldi tudósítónk jelenti, hogy az Index című magyar internetes újság szerint "Chicago és Illinois államon" hatalmas hóvihar söpört át. Helyi tudósítónk Madisonból megerősítette, hogy valóban történt hasonló ezen a vidéken is. Megfigyelések szerint azonban a bevándorlókat még az időjárás is diszkriminálja, mivel némelyeknek pont az egyetlen szabadnapján rendeltek el általános iskolaszünetet, míg másoknak a gipszcseréjüket tette lehetetlenné a leálló buszforgalom és a bezárt kórház. Az már csak hab a tortán, hogy a házuknak egyetlen oldalán sem került ellapátolásra a méteres hó, vagyis egyelőre bizonytalan a holnap reggeli munkábaindulás is.

Ez volt a MadisonTV ma esti hírösszefoglalója, köszönjük, hogy velünk tartottak, a reklám után következik ennek a fejezetnek a

vége.

Ítéletidő

Tegnap óta az elemek fogságában vagyunk, áram se volt, net se, mostanra már út sincs, busz se jár, vége mindennek. Csak a süvítő, fákat derékba hajlító szél fújja odakinn vízszintesen a havat, időnként olyan erővel az ablakunknak, hogy az majd bejön üvegestől. Beszéljenek ezért ma leginkább képek.

Gyermeki lelkünket bontakoztattuk ki szombat délben, amikor építettünk egy hatalmas hóembert és egy várféleséget köré. Eredetileg Hannát akartuk szórakoztatni ezzel, de ő csak nézett ránk rendkívül sokatmondóan: "ti normálisak vagytok?". Az egyetlen, ami nagyon tetszett neki, az volt, hogy Balázs feltette a hóember tetejére. Meg amikor én jól meghóbombáztam Balázst :D. Utolsó képünk hosszú záridős művészkép az éjszakai thrillerszerű kilátásról.

A következő képsorozatunk igazi szociálpszichológiai gyöngyszem. Maci a utolsó dolgozaton, amit íratott a gyerekeivel, az utolsó bónuszpontért eme feladatot tűzte ki: rajzoljanak egy szép karácsonyfát. Alant láthatók minták a többnyire másodéves egyetemista hallgatók szofisztikált munkáiból. Kedves Beli öcsém, tőled, mint pszichológustanonctól, szeretnék részletes pszichoanalitikai elemzést. Továbbá kíváncsi lennék Bori, mint szociológus, és mindenki más, mint mindenki más véleményére is.

De, hideg van

Előszó

Nocsak, Maci is rájött, hogy a legjobb írások azok, amikben valaki mást szidunk, vagy a másikon kárörvendünk. Welcome on board!

Kecske

Talán már meséltük, hogy befizettünk két szállítmány zöldségre a Community Supported Agriculture című program keretében. Nos, nem is említve azon borzalmas kínokat, amíg ki kellett utazni értük a halálba és visszacipelni a buszon, vagy nem is buszon, mert Maci szokás szerint elhagyta a bérletét, hetek óta zöldséget kell enni. Ez némely herbivor beállítottságú polgártársnak talán nem hangzana rosszul, de milyen zöldségeket! Felit fel se ismertük. Azóta sem. Van egy óriási kukászsáknyi salátánk, meg tíz tonna cékla és zellergumó. Meg répa. Meg retek, meg tarlórépa, ami pont olyan, mint a retek, csak tarlórépa. Két szállítmányt már nagy nehezen megettünk, még Maci most próbálkozik végleg eltüntetni a maradék céklát a havi negyedik gigantikus adag céklalevesben. De hogy tragikus történetünket véletlenül se hepienddel fejezzük be, jövő héten jön a következő szállítmány. Ezért ma elkeseredésemben elhatároztam, hogy családnevünket Kecskére változtatom. Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer Kecske Balázs és Kecske Kata. Addig éltek, míg meg nem haltak. Céklatúladagolásban. Meeeee.

Leesett a hó az ágról, twist

Hát le. Vagy negyven centi kapásból, itt nem kispályázik az időjárás, mint otthon, hogy esik fél centi, az elolvad, aztán kettő, az már meg is marad egy napig... Ennek örömére tegnap ki sem dugtam az orrom, nehogy mégcsak hozzá is kelljen érnem, helyette kijavítottam három garnitúra dolgozatot. Van ám új kabátom, rendeltem az internetről. Voltak fenn jó kis mérettáblázatok, hogy le tudd magad mérni, hogy mekkora vagy, és jó méretű kabátot rendelj. Én lemértem magam, és akkora kabátot rendeltem. Igenám, de azt nem számítottam bele, hogy nyilván az összes amerikai nő kövér, de nem hajlandók ezt belátni, ezért akkor is S-es kabátot rendelnek, ha az ajtón is alig férnek be, aztán meg visszaküldik, mert a kabát széthasad a hátukon. Ezért a dörzsölt webáruház kissé megbuherálja a méreteket, úgyhogy az én kabátomba még ti is belefértek. Sebaj, megyek haza, ott van rövidárubót, oszt majd kissé magamra alakítom, mert amúgy jó meleg meg minden.

Hazááám, hazáááám, te mindeneeeem

Macival mindig olvassuk az Indexet, meg nézzük a parlamenti közvetítéseket. Ezek nekünk mindig nagy élmények, ezért szeretném veletek is röviden megosztani, hogy mit látunk mi a magyar politikából.

Az ülés központi problémái között hosszan szerepelt az, hogy (már bocsánat) seggel vagy pofával előre illik-e befelé menni a sorba a színházban.

Az ülés egyik legfontosabb pillanata, amikor a Jobbik(vagy melyik) átad egy szalaggal átkötött dísztáblát a Fidesznek, kézfogással, meghajlással, ünnepélyesen, a következő felirattal:

1§ A Fidesznek mindig igaza van.

2§ Ha nem, akkor automatikusan az 1§ lép érvénybe.

Szeretném először alapszintű pszichológiai-szociológiai tudásom alapján elemezni ezen megmozdulásokat:

ÓVODÁBAN VAGYUNK???

A következőkben pedig szeretném a problémát gazdasági-társadalmi oldalról megvizsgálni:

EZÉRT FIZETJÜK EZT A SOK MAJMOT???

A legjobban egy kabaré foglalta össze, hogy mi folyik itt Magyarországon: ez az ország olyan, mint egy ócska IFA, akinek ugyan ülnek a kormányánál, de nem az utat nézik, hanem a rádiót szerelik kifelé.

Utószó

Persze azért szép dolgok is vannak. De a szarkazmus jobban megy, mert itt állandóan mindenki mosolyog. Kivéve a kínaiakat. Azok csak üveges, üres tekintettel bámulnak.

Például találkoztunk még sok magyarral, akiknél a Hálaadást töltöttük, és nagyon kellemes volt. Érdekes, hogy minden gyerek egyforma jól beszél angolul meg magyarul, meg kicsit ijesztő is.

Kitaláltam, hogy nemzetközi környezetvédelmi tárgyalások dinamikájával fogok foglalkozni. Szereztem egy kazal cikket, meg könyveket is szerzek a jövő héten és bejelentkeztem mindenféle menő tanárokhoz, hogy kérjek tőlük anyagokat meg tanácsot.

Hóóó!

Tegnap nagyon jó nap volt, leesett ugyanis az első hó. Minden gyönyörűszép fehérbe borult, készítettem egy-két képet is.

Felkelés után rögtön kimentem egy kicsit nézelődni. Egy csomó gyerek már kint játszott, szánkózott, hógolyózott. Érdekes módon itt senkinek nincs rendes szánkója, a legtöbben egyszerű műanyagból készült lapokon csúsznak. Meg persze beindult a nagy hólapátolás is, mert mindenki szeretné kiszabadítani az autóját. Láttam apát és pöttöm fiát együtt tologatni a havat a kocsijuk körül, és egy picike lányt is egy háromszor akkora lapáttal, amint egy hatalmas hókupacot próbál arrébb tuszkolni.

A tó itt mellettünk is elkezdett befagyni. Januárra annyira befagy, hogy teherautók is rámehetnek. Sőt, egy bizonyos számú út csak decembertől februárig létezik, ugyanis a tavon keresztül halad egy sziget felé. Az egyik professzor mondta, hogy itt "icequake"-ek is előfordulnak néha. Először még egy amerikai diák sem tudta, hogy mit jelent ez a szó, aztán megtudtuk, hogy a nagy tavunk ha befagy, akkor a jég nagy térfogati tágulása után ha az valahol megreped és a lemezek hirtelen elmozdulnak, akkor az érezhető földrengést tud okozni. Persze nem nagyon erőteljeset, de az említett professzor két éve érezte ezt az irodájában.

Még írok egy kicsit az érdekes zöldségeinkről. Mókus talán majd ír annak a történetéről, hogy miért eszünk egy hónapja zöldséget zöldséggel. A lényeg, hogy kaptunk néhány nagy láda zöldséget, és aminek a feléről azt sem tudtuk, hogy micsoda. Ez r

észben persze a mi tapasztalatlanságunk, de voltak olyan példány

ok is, amikkel tényleg nemigen találkozik az ember otthon. Az egyik kedvencem a csíkos cékla. Kívül ugyanúgy néz ki, mint a szokásos cékla, csak egy kicsit pirosasabb, belül viszont nem a szokásos bordóslila, hanem piros-fehér csíkos. Az íze kb. ugyanolyan, mint a rendes cékláé, előnye, hogy dekoratív és nem fog, hátránya, hogy nincs benne annyi színanyag, tehát egy leves belőle kevésbé poén, főleg, hogy még is csíkok is elhalványulnak benne. Angolban

leginkább chioggia beet-ként emlegetik.

A másik kedvencem a lila krumpli. A héja feketés, belül pedig lila, angolban leginkább csak purple potato-nak nevezik. Az íze szerintem nem különbözik jelentősen a szokásos krumpliétől, viszont a szín minden díjat visz.

Jó lesz már, ha végre vége lesz ennek a szemeszternek. Kicsit sok órát vettem fel, pontosabban az volt eléggé megterhelő, hogy a négy órámból háromra hetente kellett házi feladatot beadni. A negyedik nem igényelt sok időt, de az egyáltalán nem érdekelt, mint utólag kiderült. A következő félévben két matekórát tervezek felvenni, amiből remélhetőleg csak az egyik lesz házi feladatos. Lesz egy olvasókurzusom, ami annyit jelent, hogy olvasok egy könyvet, néha találkozom egy tanárral, ha van kérdésem, de egyébként teljesen kötetlen, amit én szeretek. És még kredit is jár érte. És ezen kívül franciát akarok tanulni. Heti négyszer 50 perc lesz, ami szerintem elég intenzív lesz, de megpróbálom tartani a tempót. Azt találtam ugyanis ki, hogy ha nem is megyünk rögtön haza Magyarországra miután befejeztük itt az iskolát, jó lenne legalább visszamenni Európába. Franciaországban nagyon jó a matematika, és valószínűleg Katának is lennének jó lehetőségei. Azt hiszem, jobban szerettem Franciaországban lenni, mint itt Amerikában, bár ezt így nehéz megítélni, csak 2 hetet töltöttem ott. Ahhoz mindenesetre nem fér kétség, hogy a franciáknál mennyei étkek vannak. Fantasztikus kolbászok, sajtok, borok, halak, mindenféle tengeri kütyü... Itt ami van és jó, az mind drága import, egyébként meg maradnak a fagyasztott készételek, pizzák, szendvicsek, burritok... Na jó, egy évben egyszer, hálaadáskor, kitesznek magukért az amerikaiak és csinálnak egy igazán jó töltött pulykát. (Mondjuk a család, akinél hálaadáskor vacsoráztunk, magyar volt, szóval nem tudom...)

És Franciaországban egyszer biztos el tudnék csípni egy Yann Tiersen koncertet... Végre egyszer Magyarországra jött (három napja), én meg pont most nem vagyok otthon.