Miután hetek óta lapos, hosszúkás bogarak özönlik el a lakásunkat, amelyeket még a másvilágra küldeni is igen körülményes, annyira laposak, tegnap felfedeztük, hogy a rizsben laknak. És mint ilyenek, rendszertanilag a zsizsik kategóriába tartoznának, de mivel az igazi, magyar zsizsikek sokkal húsosabbak, ezért ezen alfajuk mindössze a zsik nevet üti meg. A rizs elforgatott hiperbola pályán hiperbolikus sebességgel a kukában landolt. Béke.
Qpon
Amikor idefele készültem, és még nem voltam biztos benne, hogy PhDs leszek-e vagy főzőiskolába fogok-e járni, egyik, amerikatapasztalt kedves egyetemi tanárom megvetően megérdeklődte, hogy tényleg olyan nő szeretnék-e lenni, aki egész nap otthon ül, és kuponokat vagdos ki. Kijelentem, hogy a kupongyűjtést PhD mellett is lehet művelni. Két PhD mellett is. A Copps nevű helyi üzletlánc Monopoly nevű játékában van egy hatalmas papírtáblád, amire pici termékképeket lehet gyűjteni, amiket a vásárlásodért kapsz. Az ábécé minden betűjéhez tartozik vagy öt kis kép, mind különböző. Ha beküldöd, nyerhetsz luxushajóutazást, álomházat, álomkocsit, vagy a skála másik végéről 10, 5 és 2 dolláros kajautalványt. És bármit ezek között. Balázs én jómagam így vasárnap délutánjainkat romantikusan együtt töltjük kuponvagdosással, mindenki a maga kis munkafolyamatát végezve: én először ollóval akkurátusan levágom a kuponok széleit, Balázs ezután a perforáció mentén négyfelé tépi őket. Ezután Balázs felolvassa, hogy I137? Kata kikeresgéli - az már van. Balázs félreteszi. G101? Kata keres - az jöhet! Erre Balázs a speciális technikájával bevarázsbalázsnyálazza a papírszeletkét - először a nyelve hegyére helyezi a kupont, lassan végighúzza az egész kinyújtott nyelvén, a végén pedig egy erőteljes mozdulattal a nyelve jobb oldalán lerántja. Kata óvatosan átveszi, és beragasztja a táblára.
Ez egyben családi élet, közös alkotás, hobbi, és még nyerhetünk is. Mi ebben a rossz?
Lájk
Balázsnak van weboldala. Mivel Balázs egy teljes napot eltöltött azzal, hogy Lájk-gombot szerkesszen az aljára, rettentő boldog lenne, meg én is, ha lájkolnátok. Lájk-gomb az oldal alján: http://www.math.wisc.edu/~strenner/balazs/Analysis_Quals.html
Szekrény
Végre vettünk konyhaszekrényt. Össze is raktuk.
Ko-evolúció
Meséltem, ugye, Balázs énekelgetésének a fejlődéséről. Nos, egészen új fejezet nyílt a zenetörténelem eme egyedi ágában, amely közös területtel bír a pszichiátria, ezen belül a kényszerbetegségek területével. Kezdődött az alábbi egyszerű kis dallal: szinusz-koszinusz-szinusz-koszinusz... és ennek variációival: szekáns-koszekáns-szekáns-koszekáns... de Kata akkor esett le a székről, amikor ehhez a versszakhoz jutottunk: alíció-koalíció... és ala-koala. Nocomment.
Balázs-kúra
Balázs az új life-coachom. Most, hogy leadtam a nyolc kilót, nagyon vigyáz, hogy vissza ne szedjem. Ezért állandóan felügyeli, hogy mit eszek és mennyit :D. Meg a sportéletemet is. Heti egy pihenőnap, amúgy vagy úszás, vagy itthon tornázás. Az itthontornázáshoz annyira nem fűlik a fogam, hogy heti hatszor úszom :D. Helyzetjellemző párbeszédrészlet:
- (Kata sütit sütött, és enni akar belőle)
-Te tudod, mennyi kalória van ebben?
- Én azt nem tettem bele...
Itt egy jó cikk arról, hogy miért nem akarunk kövérek lenni: http://velvet.hu/trend/2011/07/10/aki_kover_nemcsak_ronda_nyilvan_csoro_is/
Art fair
Ez valami nagy durranás itt. Jönnek a művészek az egész országból. Plusz a helyiek, de azok ki vannak szorítva a tér végébe. Egész jó ötletek voltak, a kilapított söröskupakos vitte nálam a pálmát.
Címsztori
Mi sokat küzdünk itt azzal, hogy ne legyünk olyan magyarok. Magyaroknak jelen cikkünkben vegyük a mihálygergi busz közönségét. Magyarság alatt értsünk olyan helyi és nyomokban egyebütt is előforduló jelenségeket, minthogy mindenkiről rosszat feltételezünk, kinézünk embereket azért, mert milyen ruhát viselnek, vagy eláll a fülük, vagy karika a lábuk, és nem átallunk gúnyolódni a hátuk mögött, félhangosan, hogy azt értsék, hogy mi őket gúnyoljuk, de még ne üssenek meg érte. Vagy hogy beelőzünk az autópályán a leállósávban.
Van itt egy nép, akikről meg kell állapítsam, magyarabbak, mint mi. Tipikus mozzanatok, hogy megállnak a busz bejáratánál, és fel se tűnik nekik, hogy te nem férsz be; ordibálnak a gyerekkel, aki cserébe egyre hangosabban sikít, vagy rá se szólnak az agresszív kismalacra, hadd hallgassa mindenki; nem vegyülnek senki mással, és csak a saját nyelvükön vartyognak, hoang-hoang; a turistabusz indulása előtt megérkeznek fél órával, hogy lefoglalják a helyet az egész pereputtynak, és lehetőleg néggyel több helyre pakolnak le táskákat és cuccokat, mint ahol tényleg ülni szeretnének, csak hogy nekik elég helyük legyen; az egy méterre álló másiknak csak ordítva és salapálva lehet elmagyarázni, hogy mi van; a buszra elsőnek kell felszállni, és egy kilométerrel a megálló előtt már fel kell állni és előrefurakodni... bármi ebből esetleg ismerős?
Nos, ma találtam egy mentséget. Egy részmentséget. Képzeljük el, hogy elmegyünk Távol-Keletre egyetemre. Mindenki kínai körülöttünk, és mindenki látja, hogy mi nem vagyunk azok. Ha csak egyedül vagyunk, akkor egyszerűen muszáj valamit kezdeni a környezettel, az ember könnyebben nekiáll ismerkedni, és hamarabb meg is szokja, hogy mi van. De ha van ott 8000 másik magyar, akkor elég valószínű, hogy a magyarokkal akarunk lógni, és mindent megpróbálunk úgy csinálni, mint otthon. Vagyis nem illeszkedünk be soha. Ugyanez történik itt is, csak fordítva. Ez nem jó, vagy nem rossz, csak tény. De ezzel közelebb kerültünk ahhoz, hogy megértsük eme honfitársainkat. És a megértés elfogadás. Vagy legalábbis az út arrafelé.
Igen
Ma rájöttünk Balázzsal, hogy én tulajdonképpen sosem mondtam igent neki. Amikor megkérte a kezem, aszontam, persze, amikor meg megkérdezték, hogy elfogadom-e férjemnek, aszontam, elfogadom. Akkor most mi van?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése